Csak segíteni akartunk a szomszéd néninek – helyette feljelentett minket! Ez lenne a hála?
– Anya, miért sírsz? – kérdezte Zsófi, miközben az ablakhoz húzódtam, hogy ne lássa az arcomat. A könnyeim forró csíkokat hagytak az arcomon, de nem tudtam válaszolni. Csak néztem ki a panelház udvarára, ahol a rendőrautó még mindig ott parkolt, és a szomszédok suttogva figyelték a mi lakásunk ajtaját.
Minden egy szombat délután kezdődött. A férjem, Gábor épp a konyhában szerelte a csöpögő csapot, én pedig a gyerekekkel próbáltam rendet rakni a nappaliban. Egyszer csak kopogtak. Az ajtóban Marika néni állt, a harmadikról. Sovány, törékeny asszony, mindig kedvesen mosolygott ránk, és gyakran hozott át egy-egy tálca süteményt. Most viszont zavartan toporgott.
– Drágáim, ne haragudjatok, de elromlott a mosógépem, és holnap jönnek hozzám az unokák. Tudnátok segíteni? – kérdezte remegő hangon.
Gábor rögtön felpattant. – Persze, Marika néni, mindjárt átmegyek megnézni!
A gyerekek is örültek, hiszen Marika néni mindig megkínálta őket csokival. Én is átmentem velük, hogy segítsek. Gábor szerelte a mosógépet, én közben Marika nénivel beszélgettem, a gyerekek pedig a szobában játszottak.
Másnap azonban furcsa dolog történt. A lépcsőházban Irénke néni – aki mindig mindent tudott mindenkiről – odasúgta nekem:
– Hallottad? Valaki feljelentést tett a házban…
Nem is gondoltam volna, hogy rólunk van szó. De hétfőn reggel csöngettek. Két rendőr és egy fiatal nő állt az ajtóban – a gyermekvédelemtől.
– Jó napot kívánok, Tóthné Kovács Anna vagyok a gyermekjóléti szolgálattól. Bejelentés érkezett önökről…
A világ megállt körülöttem. A gyerekeim? Mit követtek el? Mit követtünk el mi? A nő udvariasan, de határozottan közölte: valaki azt állította, hogy elhanyagoljuk a gyerekeinket, gyakran magukra hagyjuk őket, sőt, veszélyes helyzetbe is kerültek.
Gábor dühösen vágta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját. – Ez nevetséges! Ki mondhatott ilyet rólunk?
A vizsgálat elkezdődött. A gyerekeket külön kihallgatták az óvodában és az iskolában. A tanárok értetlenül álltak az egész előtt: „Zsófi mindig tiszta, rendes kislány. Dani is jól tanul.”
A szomszédok közül többen is hátat fordítottak nekünk. Akadtak persze olyanok is – mint Jutka néni –, akik kiálltak mellettünk:
– Ezek rendes emberek! Mindig segítenek mindenkinek! – mondta hangosan a lépcsőházban.
De voltak olyanok is, akik csak suttogtak mögöttünk: „Valami csak lehet ott…”
A legrosszabb az volt, amikor kiderült: Marika néni volt a feljelentő. Az asszony azt mondta a hatóságoknak, hogy „gyakran hallja, ahogy kiabálunk a gyerekekkel”, és „a múltkor is magukra hagytuk őket”.
Nem értettem. Miért tette ezt? Hiszen pont neki segítettünk! Amikor szembesítettek vele, csak lesütötte a szemét.
– Ne haragudjatok… Féltem… Olyan sokat hallani mostanában mindenfélét… És amikor múltkor hallottam, hogy Dani sírt…
– De hát csak elesett biciklizés közben! – mondtam kétségbeesetten.
A vizsgálat hetekig tartott. Minden nap rettegve vártam, hogy elvehetik tőlünk a gyerekeinket. Zsófi éjszakánként bejött hozzánk aludni; Dani nem akart óvodába menni.
Gábor egyre ingerültebb lett. – Ez nem élet! – kiabálta egyik este. – Egy rosszindulatú szó miatt tönkretehetik az egész családunkat!
A munkahelyemen is éreztem a változást: kollégák kerültek, főnököm furcsán nézett rám. Egyik nap odajött hozzám Erika:
– Igaz ez az egész? Hogy tényleg bántjátok a gyerekeket?
Majdnem elsírtam magam. Hogy lehet ilyen könnyen elhinni valamit csak azért, mert valaki mondta?
Végül – hála az óvónőknek és tanároknak – minden vád alól felmentettek minket. A gyermekvédelem lezárta az ügyet: „A család megfelelő körülmények között él, a gyermekek jól vannak.”
De semmi sem lett már olyan, mint régen. A szomszédok közül sokan továbbra is kerülnek minket. Marika nénivel soha többé nem beszéltem úgy, mint régen.
Azóta is gyakran gondolkodom: vajon tényleg ennyire könnyű tönkretenni valaki életét egy rosszindulatú szóval? Hol van ma már a bizalom és az igazi szomszédság?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett valami bennem?