Bratnőm, Orsolya és az éjszakai lidércem: Hogyan tett tönkre egyetlen aláírás mindent a családomban?

– Nem fog semmi baj történni, Zoli, csak egy hétre kellene a nevedre íratni az autót – mondta Péter, a bátyám, miközben idegesen dobolt az asztalon a konyhában. Orsolya, a felesége, a háttérben mosogatott, de éreztem, hogy minden szavunkat hallgatja.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem, mert már akkor is rossz érzésem volt. – Tudod, hogy most vettem fel hitelt a lakásra, nem akarok semmi bonyodalmat.

– Ugyan már! – legyintett Péter. – Csak átmeneti megoldás, amíg elintézem a papírokat. Nincs ebben semmi rizikó.

Aláírtam. Egyetlen tollvonás volt, de mintha abban a pillanatban valami végérvényesen megváltozott volna bennem. Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A feleségem, Kata halkan szuszogott mellettem, de én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg jól tettem?

A következő hetekben minden rendben ment. Péter néha felhívott, hogy köszöni, minden sínen van. Orsolya is kedvesebb lett velem, mintha hirtelen újra családtag lennék. De aztán jött az első levél: fizetési felszólítás a parkolási bírságokról. Az én nevemre címezve.

– Ez biztos valami tévedés – mondta Péter, amikor felhívtam. – Ne aggódj, elintézem.

De nem intézte el. Egyre több levél jött: bírságok, elmaradt biztosítási díjak, végrehajtási értesítések. Kata egyre idegesebb lett.

– Zoli, ezt nem hagyhatod annyiban! – csattant fel egy este. – A mi nevünkön van minden! Ha baj lesz, nekünk kell fizetni!

Próbáltam beszélni Péterrel, de mindig csak hárított. Orsolya pedig egyszerűen rám csapta a telefont.

– Te akartad segíteni! Most viseld a következményeit! – mondta egyszer dühösen.

A családi ebédek rémálommá váltak. Anyám próbált békíteni:

– Fiúk, hát testvérek vagytok! Nem lehet ezt megbeszélni?

De Péter csak hallgatott, Orsolya pedig szúrós szemmel nézett rám. A gyerekeik már nem köszöntek nekem úgy, mint régen.

Egy nap végrehajtó jött a lakásunkhoz. Kata sírt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy áruló.

– Hogy tehetted ezt velünk? – kérdezte Kata zokogva. – Miért nem gondoltál ránk?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a nappaliban és néztem magam elé. A bátyám elérhetetlen lett; Orsolya letiltott mindenhol.

A szüleim is elfordultak tőlem. Anyám azt mondta:

– Zoli, te mindig mindenkinek segíteni akartál… De most már magadra is gondolhatnál.

Hetekig tartott, mire sikerült ügyvédet találni és elkezdeni rendezni a károkat. Minden forintot meg kellett húzni; Kata elköltözött a kislányunkkal egy időre az anyósomhoz.

Egy este Péter mégis felhívott. Hangja fáradt volt és megtört.

– Sajnálom, Zoli… Nem akartam ezt… Csak minden összejött…

– Akkor miért nem mondtad el? Miért hagytad, hogy mindent én vigyek el helyetted?

Csend volt a vonalban. Tudtam, hogy nincs válasz.

Most itt ülök egy üres lakásban és azon gondolkodom: tényleg megéri mindenáron segíteni a családnak? Vagy van az a pont, amikor már magunkat kellene védenünk? Vajon ti mit tennétek az én helyemben?