Az unokám rám maradt – egy kórházi éjszaka, ami mindent felforgatott a családunkban

– Anya, kérlek, most tényleg szükségem van rád! – Zsófi hangja remegett a telefonban, miközben a mentő szirénája a háttérben vijjogott. Aznap este, amikor a lányom kórházba került, minden megváltozott. Ott álltam a panelház előszobájában, kezemben a kabátommal, és csak annyit tudtam: az unokám, Marci mostantól rám van bízva.

Nem volt időm gondolkodni. Zsófi lakása mindig is idegennek tűnt számomra – a falakon modern képek, a polcokon idegen könyvek. Marci csendben ült a kanapén, nagy barna szemeiben félelem csillogott. Leültem mellé.

– Anyuval mi lesz? – kérdezte halkan.

– Meg fog gyógyulni, kicsim – hazudtam neki, mert magam sem tudtam az igazat.

Az első éjszaka alig aludtam. A gondolataim vissza-visszatértek ahhoz az időhöz, amikor Zsófi még kislány volt. Akkor is mindig féltem, hogy valamit elrontok. Most újra ugyanazt a bénító érzést éreztem: nem vagyok elég jó anya.

Reggel Marci kakaót kért. A konyhában keresgéltem, de semmit sem találtam. Végül egy régi bögrébe öntöttem neki tejet, és próbáltam mosolyogni.

– Nagyi, te miért nem laksz velünk? – kérdezte váratlanul.

Elakadt a lélegzetem. Hányszor kérdeztem ezt magamtól is? Miért lett köztünk ekkora távolság Zsófival? Miért nem tudtunk soha igazán beszélgetni?

A napok teltek. Zsófi állapota lassan javult, de még mindig bent tartották. Egyik este, amikor Marci már aludt, megtaláltam egy levelet az asztalon. A borítékon az én nevem állt. Felbontottam.

„Anya! Tudom, hogy most haragszol rám, amiért nem mondtam el mindent. De nem bírtam tovább titkolni: Marci apja sosem akart részt venni az életünkben. Mindig azt mondtam neki, hogy dolgozik külföldön, de igazából sosem ismerte őt. Félek, hogy egyszer majd haragudni fog rám ezért. És rád is… amiért te sem voltál ott mindig.”

A papír remegett a kezemben. Hirtelen minden világossá vált: Zsófi egész életében attól félt, hogy ugyanazokat a hibákat követi el, mint én. Hogy ő sem lesz elég jó anya.

Másnap reggel Marci furcsán viselkedett. Nem akart reggelizni, csak ült az ablakban és nézte az utcát.

– Nagyi, anya tényleg visszajön? – kérdezte újra.

Leültem mellé.

– Tudod, amikor anyukád kicsi volt, én is sokszor féltem. Néha azt hittem, hogy mindent elrontok. De aztán rájöttem: az a fontos, hogy mindig szeretjük egymást, még ha néha hibázunk is.

Marci rám nézett.

– Akkor te is hibáztál?

Bólintottam.

– Igen, sokszor. De mindig próbáltam jóvátenni.

Aznap délután bejött hozzánk a szomszédasszony, Ilonka néni is.

– Jaj, drága Éva, hát hogy bírod ezt a strapát? – kérdezte együttérzően.

– Nem könnyű – vallottam be –, de most érzem csak igazán, mennyire hiányzott nekem ez az egész… hogy valaki számítson rám.

Ilonka néni sóhajtott.

– Tudod, az én fiam is eltávolodott tőlem. Néha azt hiszem, mi magyar anyák túl sokat várunk magunktól… és egymástól is.

Este felhívtak a kórházból: Zsófit másnap hazaengedik. Marci örömében ugrált körülöttem. Én viszont rettegtem: vajon képes leszek-e végre kimondani mindazt, amit eddig elhallgattam?

Másnap Zsófi sápadtan lépett be az ajtón. Marci rögtön átölelte.

– Anya! Nagyi nagyon jó volt velem!

Zsófi rám nézett. A szemében könnyek csillogtak.

– Anya… sajnálom mindent. Hogy nem mondtam el neked hamarabb…

Odamentem hozzá és átöleltem.

– Én is sajnálom. Hogy nem voltam ott mindig… De most itt vagyok. És szeretlek.

Aznap este hárman ültünk az asztal körül. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán még nincs minden veszve.

Most itt ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon hány családban vannak kimondatlan szavak és elhallgatott titkok? Miért olyan nehéz megbocsátani magunknak – és egymásnak?