Az öcsém elfoglalta a lakásomat, és mindenki szerint ez rendben van – egy testvéri árulás története

– Hogy képzeled ezt, Gergő? – kiáltottam rá, miközben a nappalim közepén álltam, ahol most már az ő ruhái hevertek szanaszét. – Ez az én lakásom! Neked ehhez semmi közöd!

Gergő, az öcsém, csak vállat vont, és tovább pötyögött a telefonján. – Anyu mondta, hogy maradhatok. Neked úgyis ott van a Zsolt, költözz hozzá. Nekem most nagyobb szükségem van erre a helyre.

A szívem összeszorult. Mindig is tudtam, hogy anyám jobban szereti Gergőt. Már gyerekkorunkban is minden körülötte forgott: ha eltörtem egy poharat, büntetést kaptam, de ha ő csinált valamit, csak legyintettek rá. Apám halála után minden még rosszabb lett. Anyám bezárkózott a saját világába, majd két évvel később újra férjhez ment egy rideg, számító férfihoz, Lászlóhoz. Onnantól kezdve végképp elveszítettem a helyemet ebben a családban.

A lakást apám rám hagyta. Ezt mindenki tudta. A végrendelet ott volt a fiókban, fekete-fehér betűkkel: „A lakást lányomra, Annára hagyom.” De anyám szerint „a családnak együtt kell tartania”, és Gergőnek most „nehéz időszaka van” – mintha nekem nem lenne.

Aznap este Zsolt próbált vigasztalni. – Ne hagyd magad, Anna! Ez a te jogod. Nem engedhetik meg maguknak, hogy csak úgy kidobjanak a saját otthonodból.

De mit tehettem volna? Ha bíróságra megyek, anyám végleg kitagad. Gergő pedig… ő sosem fogja megérteni, mennyire fáj ez nekem.

Másnap reggelre Gergő már áthozta az összes cuccát. A szobámból kivitte a könyveimet, a falról leszedte apám fényképét is. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott:

– Nem akarok múltban élni. Ez most az én helyem.

Anyám is átjött aznap délután. A konyhában álltunk, ő kávét főzött magának, én remegő kézzel kapaszkodtam a bögrémbe.

– Anna, értsd meg – kezdte halkan –, Gergőnek most tényleg szüksége van egy kis nyugalomra. Te már felnőtt vagy, önálló életed van. Miért nem tudsz segíteni neki?

– Mert ez az én lakásom! – sziszegtem. – Apától kaptam! Miért mindig neki kell mindent odaadni?

Anyám arca megkeményedett. – Ne légy önző! Az apád is azt akarta volna, hogy segítsd a testvéredet.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csak végtelenül szomorú.

Aznap este Zsoltnál aludtam. Ő próbált erős lenni helyettem is.

– Anna, ha most hagyod magad, soha nem fogják tisztelni a határaidat. Ez nem csak egy lakásról szól. Ez arról szól, hogy végre kiállj magadért.

De hogyan álljak ki magamért úgy, hogy közben ne veszítsem el végleg a családomat? A barátnőim szerint pereljek. Az ügyvéd is azt mondta: „A végrendelet egyértelmű.” De minden alkalommal, amikor elképzeltem anyám arcát a tárgyalóteremben, összeszorult a gyomrom.

Hetek teltek el így: Gergő bulikat rendezett a lakásomban, én pedig Zsoltnál laktam két táska ruhával és egy doboz könyvvel. Egyik este haza akartam menni pár holmimért, de Gergő nem engedett be.

– Most nem alkalmas – mondta az ajtón keresztül. – Majd holnap.

Aznap éjjel sírva hívtam fel anyámat.

– Kislányom, ne csinálj ebből ekkora ügyet! – mondta fáradtan. – Majd ha Gergő összeszedi magát, visszakapod a lakást.

– És ha soha nem szedi össze magát? – kérdeztem halkan.

Csend volt a vonal másik végén.

Végül elhatároztam magam: ügyvédhez fordulok. Az első tárgyalás napján remegő lábakkal mentem be a bíróságra. Anyám rám sem nézett; Gergő csak dühösen fújtatott mellettem.

A bíró végül kimondta: „A lakás Anna tulajdona.” Gergőnek harminc napja volt kiköltözni.

Hazamentem az üres lakásba. A falak visszhangozták a múltat: apám nevetését, anyám régi meséit, Gergő gyerekkori sírását. Most mindez eltűnt – csak én maradtam és a csend.

Anyám azóta sem beszél velem. Gergő sem keresett többet. Néha azon gondolkodom: tényleg megérte? Megérte kiállni magamért úgy, hogy közben elveszítettem mindent?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg mindig harcolni kell az igazunkért akkor is, ha ezzel elveszítjük a családunkat?