Az igazságtalanság árnyékában: Egy testvéri szeretet próbája anyám döntése után
– Miért pont neki? – kérdeztem remegő hangon, miközben anyám a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A reggeli fény sápadtan szűrődött be az ablakon, de a levegőben feszültség vibrált. Réka, a húgom, csendben állt az ajtóban, mintha ő is csak most értené meg, mi történik.
Anyám nem nézett rám. – Mert most neki van rá szüksége – mondta halkan. – Te már elindultál az életben, van munkád, albérleted. Réka még csak most végzett az egyetemen.
A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor mondták már, hogy „te erősebb vagy”, „te majd megoldod”? De most először éreztem azt, hogy ez nem csak egy üres vigasz, hanem egy fal, amit közénk húztak. Egy határvonal, amin túl én már nem számítok ugyanannyit.
Gyerekkorunkban Réka mindig hozzám bújt, ha félt a vihartól vagy rosszat álmodott. Én voltam a nagytestvér, aki megvédte őt, aki helyette is felelt az iskolában, ha elrontott valamit. Anyánk mindig azt mondta: „Nektek csak egymás lesztek, ha én már nem leszek.” Akkor még hittem ebben. Most viszont úgy érzem, mintha anyám maga szakítaná szét ezt a köteléket.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim körbe-körbe jártak: miért nem vagyok elég? Miért nem érdemlem meg ugyanazt a támogatást? Próbáltam magamnak kimagyarázni: talán tényleg igazuk van, talán tényleg jobban boldogulok egyedül. De minden alkalommal, amikor Réka boldogan mesélte, hogy milyen szép lesz az új lakása Zuglóban, valami belülről mardosott.
A következő hetekben egyre távolabb kerültem tőlük. Anyám próbált hívni, de legtöbbször csak röviden válaszoltam. Réka is érzékelte a változást; egyszer megpróbált leülni velem beszélgetni.
– Dóri, kérlek… ne haragudj rám! Nem én kértem ezt…
– Tudom – vágtam rá túl gyorsan. – De akkor is te kaptad meg.
– Én sem érzem jól magam ettől – suttogta. – De anyu azt mondta, neked nincs szükséged rá…
– És te elhitted?
Néma csend telepedett ránk. Réka szemében könnyek csillogtak, de én képtelen voltam megsajnálni őt. Az igazságtalanság érzése mindent elhomályosított.
A családi vasárnapi ebédek is mások lettek. Mindenki óvatosan kerülte a témát, de a feszültség ott lógott a levegőben. Apám már régen elment tőlünk; anyám egyedül nevelt fel minket. Mindig azt mondta: „A család az első.” Most mégis úgy éreztem, mintha én lennék a felesleges.
Egyik este Réka felhívott.
– Dóri… költözöm jövő héten. Szeretném, ha segítenél…
Először nemet akartam mondani. Aztán eszembe jutottak a gyerekkori emlékek: amikor együtt építettünk bunkert a kertben, amikor együtt sírtunk apu temetésén. Végül igent mondtam.
A költözés napján csendben pakoltunk. Réka hálásan mosolygott rám, de én nem tudtam viszonozni. Amikor minden doboz a helyére került, leültünk az üres nappaliban.
– Sajnálom – mondta halkan. – Szeretném, ha minden olyan lenne köztünk, mint régen.
– Nem rajtad múlik – feleltem fáradtan. – De nehéz úgy szeretni valakit, ha azt érzed, nem vagy ugyanolyan fontos.
Hazafelé menet sírtam a villamoson. Azt hittem, idővel majd elmúlik ez a keserűség, de csak mélyült bennem. Anyám másnap felhívott.
– Dóri… tudom, hogy haragszol rám. De hidd el, nem akartam bántani téged!
– Akkor miért tetted? – kérdeztem sírva.
– Mert féltem… Féltem attól, hogy Réka nem boldogul majd egyedül. Te mindig erős voltál…
– De anya… nekem is szükségem lett volna rád! Csak egyszer az életben!
A vonal túlsó végén csend volt. Aztán anyám halkan megszólalt:
– Sajnálom… Talán rosszul döntöttem.
Azóta eltelt fél év. Próbálok továbblépni, de minden családi összejövetel emlékeztet arra, hogy valami végleg megváltozott közöttünk. Rékával lassan újra közeledünk egymáshoz – őszintén próbálja helyrehozni azt, amit nem is ő rontott el. Anyámmal viszont már sosem lesz ugyanolyan a kapcsolatom.
Sokszor elgondolkodom: vajon tényleg az erősebb testvérnek kell mindig többet elviselnie? Vagy csak mi magyarok hisszük azt, hogy a szeretet mindent kibír? Ti mit tennétek a helyemben?