Az asszony a vizes járdán: Egy esős reggel, amikor a múlt utolért

– Vigyázzon! – kiáltottam, miközben a nő lába megcsúszott a vizes járdán, és egy pillanat alatt a földre zuhant. A szívem hevesen vert, ahogy odarohantam hozzá. Az eső sűrűn kopogott a kabátomon, a villamos csilingelése elnyomta a körülöttünk állók halk moraját. Letérdeltem mellé, és segítettem felülni. – Jól van? – kérdeztem aggódva.

A nő remegő kézzel kapaszkodott belém. – Köszönöm… csak megcsúsztam… – suttogta, miközben próbálta összeszedni magát. Az arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. Segítettem neki felállni, és elkísértem a közeli padhoz. A kabátja átázott, a haja csapzottan tapadt az arcára.

– Hívjak mentőt? – kérdeztem.

– Nem kell, csak egy kicsit pihennem kell – felelte, és hálásan rám mosolygott. A mosolya azonban valami furcsa érzést keltett bennem. Mintha már láttam volna ezt az arcot, ezt a mosolyt… de hol?

Aznap este otthon ültem a konyhaasztalnál, anyám régi fényképeit nézegettem. Egyik képen ott volt ő is – az a nő a járdáról. Hirtelen minden emlék visszatért: az a nap, amikor anyám sírva jött haza, amikor minden összeomlott körülöttünk. A nő neve: Kovács Ilona. Ő volt az, aki évekkel ezelőtt elárulta anyámat, elvette tőle az állását, és ezzel tönkretette az életünket.

Akkoriban apám már nem élt velünk, anyám egyedül nevelt fel engem és az öcsémet. Ilona volt anyám legjobb barátnője – legalábbis mi azt hittük. Együtt dolgoztak egy zuglói könyvelőirodában. Egy nap azonban Ilona hamis vádakkal megvádolta anyámat sikkasztással, és emiatt anyámat kirúgták. Hiába próbáltuk bizonyítani az ártatlanságát, senki nem hitt neki. Anyám soha nem heverte ki ezt az árulást.

Most itt volt Ilona, idősödve, megtörten, segítségre szorulva. Az egész testem remegett a dühtől és a tehetetlenségtől. Miért pont én találtam rá? Miért pont én segítettem neki?

Másnap reggel újra láttam Ilonát a közért előtt. Megálltam mellette.

– Maga emlékszik rám? – kérdeztem halkan.

Ilona zavartan nézett rám. – Nem… bocsásson meg… – hebegte.

– Én vagyok Szabó Anna lánya – mondtam ki végül.

Ilona arca elsápadt. Egy pillanatra mintha megállt volna körülöttünk az idő.

– Anna… – suttogta. – Annyiszor akartam bocsánatot kérni… De nem mertem…

– Miért tette? – kérdeztem remegő hangon. – Miért kellett tönkretennie az anyám életét?

Ilona könnyekkel küszködve nézett rám. – Fiatal voltam… irigy voltam rá… azt hittem, ha ő eltűnik az útból, nekem jobb lesz. De csak rosszabb lett minden… Azóta sem tudok nyugodtan aludni.

A harag és a fájdalom egyszerre kavargott bennem. Annyi év telt el, annyi könnyet hullajtottunk miatta. Most itt állt előttem ez az asszony, aki mindent megbánt – vagy legalábbis ezt mondja.

Otthon órákig ültem anyám régi fotója előtt. Vajon mit tenne ő? Meg tudna bocsátani? Vagy örökre haragudna?

Este Ilona becsöngetett hozzánk. Egy kis csomagot tartott a kezében.

– Ezt szeretném átadni maguknak – mondta halkan.

A csomagban egy régi levél volt, amelyben Ilona bevallotta mindazt, amit tett, és bocsánatot kért anyámtól. A levél sosem jutott el hozzánk – talán sosem merte elküldeni.

– Sajnálom… – mondta újra könnyek között.

Sokáig csak álltam ott némán. A múlt sebei újra felszakadtak bennem, de éreztem: most rajtam múlik minden. Megbocsátok-e annak, aki tönkretette a családomat? Vagy hagyom, hogy a harag örökre megmérgezze az életemet?

Azóta sokszor gondolkodom ezen. Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Vagy örökre rabjai maradunk a múlt fájdalmának?

„Ha te lennél a helyemben… mit tennél? Meg tudnál bocsátani valakinek, aki mindent elvett tőled?”