Az ár, amit fizettem: Éva története – Amikor mindent feladsz a családodért, de önmagad elveszíted

– Hogy lehettél ilyen vak, Éva? – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a konyhapulton remegő kézzel markoltam a bögrét. A kávé már rég kihűlt, de nem volt erőm kiönteni. A nappaliban csend volt, csak a falióra kattogása töltötte be a teret. Aznap reggel, amikor Péter bejelentette, hogy elköltözik, mintha minden szín eltűnt volna a világból.

– Nem tudtam… – suttogtam vissza, de anyám már letette. Egyedül maradtam a gondolataimmal és az üres lakással. A gyerekek az iskolában voltak, én pedig ott álltam negyvenévesen, kétgyermekes anyaként, egyedül. Az elmúlt tizenöt év minden pillanata lepörgött előttem: hogyan mondtam le a tanári állásomról, amikor megszületett Dóri; hogyan vállaltam el minden házimunkát, hogy Péter karriert építhessen; hogyan felejtettem el lassan mindent, ami valaha Éva volt.

Péter mindig azt mondta: „Majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, visszamehetsz dolgozni.” De a gyerekek nőttek, én pedig egyre inkább csak árnyéka lettem önmagamnak. A barátnőim sorra eltűntek mellőlem – „Éva, te sosem érsz rá, mindig csak a családod!” –, és én tényleg mindig csak a családom voltam. Aztán egy nap Péter későn jött haza. Furcsa volt a mosolya, idegen az illata. Nem kérdeztem semmit. Talán féltem a választól.

Aztán jött az igazság: „Éva, nem így képzeltem az életem. Szeretlek, de már nem úgy. Van valaki más.” A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Nem sírtam. Csak ültem ott, és néztem Pétert, ahogy összepakolja a ruháit. A gyerekeknek azt mondtuk: „Apa most egy ideig máshol fog lakni.” Dóri sírt, Bence dühösen becsapta az ajtót.

Az első hetekben minden reggel úgy ébredtem, mintha valaki kitépett volna belőlem egy darabot. Próbáltam erős lenni a gyerekek előtt – mosolyogni, uzsonnát csomagolni, leckét ellenőrizni –, de esténként a fürdőszobában hangtalanul zokogtam. Anyám gyakran hívott: „Éva, most végre magaddal is törődhetnél!” De hogyan törődjek magammal, ha már nem tudom, ki vagyok?

Egyik este Dóri odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, te is boldogtalan vagy?
– Nem… csak fáradt vagyok – hazudtam neki.
– Apa azt mondta, minden rendben lesz. De én nem akarom, hogy így legyen rendben.
Nem tudtam mit felelni. Csak átöleltem.

A faluban persze mindenki tudott mindent. A boltban suttogtak mögöttem: „Láttad Évát? Szegény… biztos ő is hibás.” A templomban is másként néztek rám. Régi barátnőm, Zsuzsa egyszer megállított:
– Miért nem jössz el velem jógázni? Jót tenne neked.
– Nincs rá időm – vágtam rá reflexből.
– Dehogy nincs! Most végre magadra is gondolhatsz!

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg gondolhatnék magamra? Vagy már túl késő? Aznap este elővettem egy régi naplómat. Lapozgattam benne: tele volt tervekkel, álmokkal – tanítani akartam vidéki gyerekeket, utazni akartam Erdélybe, megtanulni festeni… Hol vesztettem el ezeket az álmokat?

A következő héten elmentem Zsuzsával jógázni. Eleinte ügyetlennek éreztem magam – mintha nem is az én testem lenne –, de valami mégis megmozdult bennem. Hazafelé Zsuzsa rám nézett:
– Látod? Még mindig ott vagy valahol belül.

Péter néha felhívott: „Hogy vannak a gyerekek?” Soha nem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok. Egyik este Bence dühösen vágta hozzám:
– Miért nem harcolsz apáért? Miért hagyod csak úgy elmenni?
Nem tudtam mit mondani neki. Talán mert már nem volt erőm harcolni valamiért, ami már rég elveszett.

A karácsony különösen nehéz volt. Péter új barátnője is ott volt a gyerekekkel töltött ünnepen – „Ez most már így lesz” –, és én csak ültem a fa alatt, és próbáltam nem sírni. Anyám megszorította a kezem:
– Éva, most már tényleg magadra kell figyelned.

Az új évben elmentem egy állásinterjúra az iskolába. Remegett a hangom:
– Tizenöt éve nem tanítottam…
Az igazgató rám mosolygott:
– Az élet tapasztalat is számít.
Felvettek helyettesítő tanárnak. Az első nap félelmetes volt – a gyerekek hangosak voltak és kíváncsiak –, de amikor először írtam fel a nevem a táblára: „Nagy Éva”, valami megváltozott bennem. Mintha újra lélegezni tudnék.

Még mindig vannak nehéz napok. Néha éjszaka felébredek, és hiányzik minden régi biztonság – még Péter is –, de már tudom: nem adhatom fel önmagam többé senki kedvéért.

Most itt ülök az ablakban egy bögre forró teával, és nézem a hóesést. Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan adják fel önmagukat csendben – és vajon vissza lehet-e találni onnan? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni negyven felett?