Az anyósom tudott a férjem viszonyáról – és végig segített neki hazudni nekem
– Ne várj rá tovább, Zsófi, biztos megint elhúzódott az értekezlet – mondta Éva néni, az anyósom, miközben letette elém a gőzölgő húslevest. Az órára néztem: este fél kilenc volt, Andrásnak már két órája itthon kellett volna lennie. A telefonom némán hevert az asztalon, egyetlen üzenet vagy hívás nélkül.
– Nem értem, miért nem szól legalább egy sms-t – sóhajtottam, és próbáltam elrejteni a hangomban rejlő aggodalmat.
Éva néni leült velem szemben, és megsimogatta a kezem. – Drágám, ne aggódj, most nagyon nehéz időszaka van a cégnél. Tudod, mennyit dolgozik értetek. Ne csinálj ebből nagy ügyet.
Azt hittem, az anyósom a szövetségesem. Amióta Andrással összeházasodtunk, Éva néni mindig ott volt mellettem: ha beteg voltam, hozott húslevest; ha veszekedtünk Andrással, ő volt az első, aki felhívott és megnyugtatott. Azt gondoltam, hogy ő az én második anyám lett.
De most, visszagondolva minden apró részletre, minden elnéző mosolyára és kész alibijére, összeszorul a gyomrom. Vajon mikor kezdődött? Mikor váltam én is csak egy szereplővé ebben a jól felépített hazugságban?
Az első repedések tavaly ősszel jelentek meg. András egyre többször maradt bent „túlórázni”, vagy „céges tréningen” vett részt vidéken. Éva néni mindig tudta, hol van a fia. Ha későn ért haza, ő hívott fel először: – Zsófikám, ne aggódj, András most nagyon elfoglalt. Majd ha vége ennek a projektnek, minden visszatér a régi kerékvágásba.
Egyik este azonban valami megváltozott bennem. András kabátján egy idegen női parfüm illatát éreztem. Próbáltam nem gondolni semmi rosszra – talán csak valaki ráborult a villamoson –, de a gyanú ott motoszkált bennem. Másnap Éva néni ismét beállított egy fazék levessel.
– Olyan sápadt vagy mostanában – jegyezte meg. – Nem alszol rendesen?
– Nem igazán – válaszoltam óvatosan. – András annyit dolgozik… Néha azt érzem, mintha eltávolodnánk egymástól.
Éva néni arca egy pillanatra megfeszült, de aztán gyorsan visszanyerte nyugodt mosolyát. – Ez csak átmeneti. Hidd el nekem! Az én fiam sosem tenne olyat, ami neked fájna.
De mégis megtette.
Egy hét múlva véletlenül megláttam egy üzenetet András telefonján: „Köszönöm a tegnap estét. Már alig várom, hogy újra lássalak.” A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem szóltam semmit. Csak ültem a konyhában és bámultam magam elé.
Aznap este Éva néni újra felhívott.
– Zsófi, ne haragudj Andrásra! Tudom, hogy mostanában sokat van távol…
– Éva néni – szakítottam félbe –, maga tud valamit? Van valami, amit elhallgat előlem?
Hosszú csend következett. Aztán halkan megszólalt:
– Drágám, nem akarok beleavatkozni… De néha jobb nem tudni mindent.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: az anyósom végig tudott róla. Sőt, segített neki eltitkolni előlem mindent.
A következő hetekben minden apró részlet értelmet nyert: miért hozott mindig levest pont akkor, amikor András később jött haza; miért hívott fel minden alkalommal; miért mondta mindig ugyanazokat a mondatokat: „Ne csinálj jelenetet”, „Most nehéz időszak van”, „Majd elmúlik”.
Egy este úgy döntöttem, szembesítem Andrást.
– Hol voltál tegnap este? – kérdeztem tőle vacsora közben.
– Már megint kezded? – csattant fel ingerülten. – Dolgoztam! Anyám is mondta neked!
– És ha azt mondom, hogy tudom az igazat? Hogy láttam az üzeneteidet?
András arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, tagadni fog mindent, de csak lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… Nem akartalak bántani…
– És anyád? Ő is tudott róla végig? Ő is segített neked hazudni?
Nem válaszolt. Csak némán bámult maga elé.
Másnap Éva néni átjött hozzánk. Látta rajtam a könnyeket.
– Zsófikám… én csak jót akartam… Nem akartam, hogy széthulljon a család…
– De hát ezzel csak még jobban tönkretett mindent! – kiáltottam rá zokogva. – Hogy tehette ezt velem? Azt hittem, maga az én családom is!
Éva néni sírva fakadt. – Én is hibáztam… De az anyai szív… Mindig a fiamat védtem volna…
Azóta sem beszéltünk igazán. András elköltözött egy albérletbe, Éva néni pedig ritkán keres. Egyedül maradtam ebben a nagy lakásban, ahol minden sarokban ott bujkálnak az emlékek és a kimondatlan szavak.
Most már csak azt kérdezem magamtól: hogyan lehettem ennyire naiv? Vajon tényleg jobb lett volna nem tudni az igazat? Ti mit tettetek volna a helyemben?