Anyós a küszöbön: Amikor végre nemet mondtam a fiamnak

– Elég volt, Gergő! – kiáltottam, miközben remegő kézzel dobtam ki a pulóverét az előszobába. A szívem úgy kalapált, mintha mindjárt kiugrana a mellkasomból. A fiam döbbenten nézett rám, mintha először látna igazán. – Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte, de a hangjában már nem volt hatalom, csak értetlenség és egy csepp félelem.

Aznap reggel úgy keltem fel, mint minden másik napon az elmúlt három évben, mióta Laci, a férjem meghalt. A ház üres volt nélküle, de Gergő jelenléte semmit sem könnyített. Sőt, mintha minden nap egyre nehezebb lett volna elviselni azt a fojtogató légkört, amit ő teremtett maga körül. Laci mindig is karizmatikus ember volt, mindenki szerette, de amikor elment, Gergő mintha magára öltötte volna az apja árnyékát – csak épp szeretet nélkül.

A reggeli kávé mellett is csak morgott: – Miért nincs rendben a mosás? Hol van a fehér ingem? Miért nem főztél levest?

Eleinte próbáltam megérteni. Hiszen elvesztette az apját. De ahogy teltek a hónapok, rájöttem: Gergő nem gyászol, hanem uralkodik. És én hagytam neki. Mert féltem egyedül maradni. Mert azt hittem, ez a dolgom.

Aztán egy nap, amikor a menyem, Zsófi átjött hozzánk, hogy segítsen nekem a kertben, Gergő kiabálni kezdett vele is. – Nem kell idegeneknek beleszólni abba, mi történik ebben a házban! – ordította.

Zsófi csak rám nézett. A szemében nem volt harag, csak végtelen szomorúság. Akkor értettem meg: nem csak én vagyok áldozat ebben a történetben.

Aznap este Zsófi felhívott: – Anyu, ha egyszer úgy döntesz, hogy elég volt, nálam mindig van helyed.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Minden alkalommal, amikor Gergő felemelte velem szemben a hangját vagy követelőzött, egyre erősebb lett bennem az elhatározás.

Aztán eljött az a reggel. Nem történt semmi különös – csak épp elfogyott bennem valami. Amikor Gergő újra rám förmedt valami apróság miatt, egyszerűen felálltam, kinyitottam a szekrényét, és elkezdtem kidobálni a ruháit az ajtón.

– Anya! Megőrültél? – kiabálta.

– Nem! – vágtam vissza. – Végre felébredtem! Nem vagyok többé a szolgád!

A szomszédok kinéztek az ablakon. Az egész utca hallotta a kiabálást. De nem érdekelt. A kezem remegett ugyan, de olyan erőt éreztem magamban, amilyet még soha.

Gergő végül dühösen elviharzott. Én pedig összepakoltam néhány holmimat és átsétáltam Zsófihoz.

Az első este furcsa volt Zsófi lakásában. Ő csendben főzött nekem teát, és csak annyit mondott: – Büszke vagyok rád.

Másnap reggel azonban elkezdődött a családi pokoljárás. A lányom, Eszter felhívott: – Anya, hogy tehetted ezt Gergővel? Mindenki rólad beszél! Mit gondolnak majd az emberek?

A testvérem is rám írt: – Ez szégyen! Egy anya nem dobja ki a saját fiát!

Mindenki engem hibáztatott. Egyedül Zsófi állt mellettem. Este együtt ültünk a kanapén.

– Anyu, tudod… én is sokszor gondoltam rá, hogy elköltözöm Gergőtől. De most látom csak igazán: neked volt bátorságod megtenni azt, amit én sosem mertem.

Sírva fakadtam. Nem azért, mert bántottak vagy mert féltem. Hanem mert végre valaki megértett.

Azóta eltelt három hónap. Gergő egyszer sem keresett. Eszter még mindig haragszik rám. A család nagy része elfordult tőlem. De minden reggel úgy kelek fel Zsófi lakásában, hogy tudom: szabad vagyok.

Sokszor gondolok Lacira is. Vajon mit szólna ehhez? Vajon büszke lenne rám? Vagy ő is elítélne?

Egy dolgot biztosan tudok: ha valaki uralkodik feletted – legyen az akár a saját gyermeked –, akkor is jogod van nemet mondani.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni egy családtag zsarnokságát? Vajon tényleg én vagyok az önző… vagy végre csak önmagamat választottam?