Anyám tíz éve nekem adta a házát – most már nem tudok tőle szabadulni

– Miért kérdezed, hogy kérek-e teát? Nem egyértelmű, hogy itt a helyem? – Anyám hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, és a keze szorosan markolta a bögrét, amit elé tettem. A fiam, Marci, épp az udvaron játszott, én pedig próbáltam elfojtani azt a furcsa szorítást a mellkasomban, amit minden alkalommal érzek, amikor anyám nálunk van.

Tíz éve történt, hogy anyám, Ilona, rám hagyta a házat. Akkor azt hittem, ez egy új kezdet lesz nekem és a férjemnek, Gábornak. Azt mondta: „Kata, ez a ház most már a tiéd. Építsd benne a saját életed!” De valahogy sosem lett igazán az enyém. Anyám minden hétvégén megjelent: hol egy tál töltött káposztával, hol csak úgy, bejelentés nélkül. Eleinte örültem neki – hiszen ki ne örülne annak, ha az anyja segít? De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vendégként jön, hanem mintha még mindig ő lenne az úr a házban.

Emlékszem, amikor először festettük át a nappalit. Gáborral hetekig terveztük, milyen színt válasszunk. Amikor anyám meglátta a halványzöld falakat, csak ennyit mondott: „Ez olyan hideg. Ebben a szobában mindig meleg sárga volt.” Aznap este Gábor megkérdezte: „Miért érdekel ennyire, mit gondol?” Nem tudtam válaszolni. Talán mert egész életemben az ő elvárásai szerint éltem.

Azóta minden apró változásnál ott volt az arca: amikor új bútorokat vettünk, amikor Marci szobáját berendeztük. Mindig volt egy megjegyzése: „Régen itt volt a nagy szekrény, miért kellett elvinni?” vagy „Ez a gyerek túl sok játékot kap.”

A legrosszabbak azok a napok voltak, amikor váratlanul jelent meg. Egyik délután épp dolgoztam otthonról – szerkesztő vagyok egy könyvkiadónál –, amikor kopogás nélkül bejött. „Kata, hoztam almás pitét!” – kiáltotta vidáman. A laptopom mögül néztem rá: „Anya, most dolgozom.” Megsértődött: „Régen örültél volna neki.”

Gábor egyre nehezebben viselte. Egy este, amikor Marci már aludt, leült mellém a kanapéra.
– Kata, ez így nem mehet tovább. Ez a mi otthonunk is. Nem lehetünk mindig vendégek a saját házunkban.
– Tudom – suttogtam –, de mit csináljak? Ez az ő háza volt…
– De most már a tiéd! – csattant fel.

Aznap éjjel alig aludtam. Emlékeztem gyerekkoromra: anyám mindig mindent kézben tartott. Apám korán meghalt, ő egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Zolit. Mindig azt mondta: „Az élet nem könnyű, de nekünk erősnek kell lennünk.” Talán ezért sem tudom elengedni őt – vagy ő engem.

A következő hétvégén anyám újra jött. Marci boldogan szaladt elé: „Mama!” Anyám mosolygott rá, de amikor meglátta az új függönyt a konyhában, összeráncolta a homlokát.
– Ez nagyon világos… Nem lesz így túl feltűnő este?
– Nekünk tetszik – mondtam halkan.
– Persze… csak mondom.

Ebéd közben Gábor próbált kedves lenni:
– Ilona néni, hozhatok még levest?
– Nem kell feleslegesen pazarolni – felelte anyám. – Régen mindenki tudta, mennyit eszik.

A feszültség tapintható volt. Marci is érezte: csendben kanalazta a levest.

Délután anyám leült mellém a teraszon.
– Kata… te tényleg boldog vagy itt?
– Igen, anya. Csak… néha úgy érzem, mintha még mindig vendég lennék ebben a házban.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Én csak segíteni akartam… Nem akartam útban lenni.
– Tudom… de néha szeretném azt érezni, hogy ez tényleg az én otthonom.

Sokáig ültünk csendben. A nap lassan lebukott a kert végében lévő diófa mögött. Anyám végül megszorította a kezem.
– Nehéz elengedni valamit, amit egész életemben építettem… De megpróbálom.

Azóta próbálunk határokat húzni. Anyám ritkábban jön át – de amikor jön, előre szól. Néha még mindig nehéz: amikor meglátogat minket, érzem magamban azt a régi szorongást. Vajon jól csinálom? Vajon elég jó anya vagyok? Vajon valaha tényleg az enyém lesz ez az otthon?

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha teljesen leválni arról az emberről, aki felnevelt minket? Vagy örökre ott marad bennünk az ő hangja – akár akarjuk, akár nem?