„Anyám, miért nem vagy fontos már?” – Egy magyar anya szívszorító vallomása a felnőtt gyerekeiről

– Ne haragudj, anya, de most tényleg nincs időm erről beszélni! – csattant fel a telefonban Gábor hangja, és mielőtt még bármit mondhattam volna, már csak a sípszó maradt. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett, ahogy letettem a kagylót. A falióra ketyegése szinte fülsiketítő volt a hirtelen támadt csendben.

Már megint egyedül maradtam. Az ablakon túl lassan szállingózott a hó, és ahogy néztem a fehér pelyheket, eszembe jutottak azok a régi telek, amikor még mindhárman itthon voltak. Gábor, a legidősebb, mindig elsőként rohant ki hógolyózni, utána Zsuzsi és a kis Tamás. Most meg… Gábor Németországban él a családjával, Zsuzsi Budapesten dolgozik egy ügyvédi irodában, Tamás pedig Debrecenben tanul az egyetemen. Én pedig itt maradtam ebben a nagy házban, ahol minden sarokban ott bujkálnak az emlékek.

Azt mondják, az idő mindent begyógyít. De vajon begyógyítja-e azt az űrt, amit a gyerekeid hagynak maguk után? Minden este végigjárom a szobákat. Megigazítom Gábor régi focilabdáját az ágyán, Zsuzsi plüssmackóját a polcon, Tamás rajzait a falon. Néha úgy érzem, ha nem tenném ezt meg, végleg eltűnnének innen. Mintha csak én tartanám életben a múltat.

A férjem, Laci már rég beletörődött ebbe az új rendbe. – Hagyd már őket, Maryám! Felnőttek, élik az életüket! – mondja gyakran, de én nem tudom elengedni őket. Hiszen én vagyok az anyjuk! Nem lehet csak úgy letenni ezt a szerepet, mint egy kabátot.

A legrosszabbak a vasárnap délutánok. Régen ilyenkor együtt ebédeltünk: húsleves, rántott hús, krumplipüré – Gábor kedvence. Most csak két tányért teszek ki. Néha Laci is inkább elmegy pecázni vagy a kocsmába. Én pedig ülök az asztalnál és nézem a telefonomat. Várnám, hogy valaki írjon. De legtöbbször csak reklámüzenetek jönnek.

Karácsony előtt mindig reménykedem: hátha most hazajönnek mindannyian. Tavaly Zsuzsi végül lemondta az utolsó pillanatban – „Anya, annyi munka van az irodában!” –, Gáborék csak videóhíváson jelentkeztek be. Tamás ugyan hazajött pár napra, de végig a barátaival volt. Ott álltam a feldíszített fa mellett, és úgy éreztem magam, mint egy statiszta valaki más ünnepén.

A szomszéd Marika néni is mindig panaszkodik: – Ezek a mai fiatalok! Csak magukkal törődnek! – De én nem akarok haragudni rájuk. Tudom, hogy nehéz az életük. De akkor is… néha úgy érzem, mintha már nem lennék fontos nekik.

Egyik este elővettem Gábor régi leveleit. Még tizennyolc évesen írta őket, amikor először ment ki Németországba dolgozni. „Anya, nagyon hiányzol! Minden este eszembe jut a húslevesed.” Most meg… már azt sem tudom pontosan, hány évesek az unokáim.

Zsuzsi egyszer azt mondta: – Anya, ne aggódj már annyit! Majd ha lesz időm, meglátogatlak! – De mikor lesz az? Egy év múlva? Két év múlva? És addig mit csináljak?

Tamás legalább néha felhív. De mindig siet: – Anya, most megyek vizsgázni! Majd hívlak! – És persze elfelejti.

Egyik nap Laci rám mordult: – Nem látod, hogy magadat őrlöd fel? Miért nem mész el valahova? Csatlakozz a nyugdíjasklubhoz! – De én nem akarok idegenekkel társasjátékozni vagy kötögetni. Én csak azt szeretném, ha újra együtt lennénk.

A múlt héten összeszedtem minden bátorságomat és írtam egy hosszú üzenetet Gábornak: „Fiam, nagyon hiányzol nekünk. Jó lenne látni titeket. Kérlek, gyertek haza legalább egy hétvégére!” Három napig nem jött válasz. Aztán csak ennyi: „Majd meglátjuk, anya.”

Azóta minden este azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl szorosra fogtam őket? Vagy egyszerűen ilyen az élet rendje?

Tegnap este Zsuzsi felhívott. Már majdnem sírtam örömömben. De csak azért keresett, mert tanácsot akart kérni egy recepthez. Amikor letette, újra rám szakadt a csend.

Ma reggel Laci azt mondta: – Maryám, engedd el őket! Éljünk végre magunknak! – De én nem tudom elengedni azt az anyaszívet, ami minden reggel értük dobban.

Talán tényleg túl sokat várok tőlük. Talán nekik már nincs rám szükségük… De akkor miért fáj ennyire minden üres vasárnap délután?

Mondd meg nekem te is: tényleg ilyen könnyű elfelejteni azt az embert, aki mindent érted tett? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?