Amikor elengedtem a kislányom kezét – Egy anya vallomása az utolsó búcsúról és a szervadományozásról

– Ne vedd el tőlem! – sikítottam, miközben az ápolónő finoman próbálta lefejteni az ujjaimat Emese apró kezéről. A kórházi szoba falai mintha összenyomtak volna, a levegő sűrű volt a sírástól és a félelemtől. Anyám, Ilona, a sarokban állt, arcát zsebkendőbe temetve. – Ivett, kérlek… – suttogta, de nem hallottam meg. Csak Emese arcát láttam, ahogy békésen alszik, mintha csak egy délutáni szundikálás lenne.

Két hete még együtt játszottunk a Városligetben. Emese kacagása betöltötte a teret, ahogy a piros labdát kergette. Aztán jött az a végzetes nap: egy autó, egy pillanatnyi figyelmetlenség, és minden megváltozott. Az orvosok mindent megtettek, de az agyi károsodás visszafordíthatatlan volt. Azóta csak gépek tartották életben.

A férjem, Gábor, napok óta nem szólt hozzám. Csak ült az ágy mellett, néha megsimogatta Emese haját. – Nem tudom elengedni – mondta egyszer halkan. – Nem lehet, hogy így legyen vége.

Az orvos, Dr. Tóth, egy este leült mellénk. – Ivett, Gábor… Tudom, hogy ez felfoghatatlanul nehéz. De Emese szervei megmenthetnek más gyerekeket. Magyarországon rengetegen várnak szervre. Nem kell most dönteniük, de gondoljanak rá…

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, hallgattam Emese lélegzetét – vagyis azt a gépi zúgást, ami helyette lélegzett. Vajon mit érezne most? Vajon haragudna rám? Vagy büszke lenne?

Másnap reggel anyám leült mellém a kórházi folyosón. – Tudod, amikor apádat elvesztettük, azt hittem, soha többé nem tudok szeretni. De te és Emese visszahoztátok a fényt az életembe. Ha van mód arra, hogy Emese fénye tovább éljen… talán ez az egyetlen vigasz.

Gáborral órákig vitatkoztunk. – Nem akarom, hogy szétszedjék! – kiabált. – Ő a mi lányunk! – De ha segíthetünk más családokon… – próbáltam érvelni könnyek között. Végül mindketten sírva omlottunk egymás karjába.

A döntést együtt hoztuk meg. Aláírtuk a papírokat. Aznap este utoljára fogtam Emese kezét. Az ápolónők halkan dúdolták a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot. Éreztem, ahogy minden egyes hanggal egy darab belőlem is meghal.

A temetésen alig voltam jelen lélekben. A rokonok részvétteljesen ölelgettek, de egyikük sem értette igazán, mit jelentett ez a veszteség. Egy héttel később levelet kaptunk: „Kedves Ivett és Gábor! Szeretnénk megköszönni Önöknek azt a csodát, amit adtak nekünk. A kisfiunk, Marci most újra játszhat az óvodában…” Elolvastam újra és újra. Marci nevetése most már Emese szívével dobban.

Azóta minden évben meggyújtok egy gyertyát Emese emlékére. Néha elképzelem, ahogy más anyák is ölelik gyermekeiket – talán épp az én kislányom szívével vagy veséjével élnek tovább.

Sokan kérdezik: megbántam-e? Nem tudom. A fájdalom sosem múlik el teljesen. De ha újra döntenem kellene… talán ugyanígy tennék.

Ti mit tennétek a helyemben? Van-e igazi vigasz egy ilyen veszteség után? Várom a gondolataitokat…