Amikor az élet feltépi a titkokat: Egy özvegy története adósságról, árulásról és váratlan segítségről

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Laci! – kiáltottam a nappali közepén, miközben a kezem remegett a papíroktól. A férjem temetése után egy héttel találtam meg a fiók mélyén azokat a borítékokat, amelyekben a banki felszólítások és végrehajtói levelek sorakoztak. Laci mindig azt mondta, hogy minden rendben van, hogy csak egy kis átmeneti nehézség, de most már tudtam: hazudott nekem.

A gyász sötét ködében próbáltam összerakni a darabokat. A lakásunkban minden ismerős volt, mégis idegennek éreztem mindent. Az asztalon ott állt a fénykép, amin még együtt mosolygunk a Balaton-parton, de már nem tudtam ugyanazzal a szeretettel nézni rá. Vajon mikor kezdődött az egész? Mikor döntött úgy, hogy inkább titkolózik előttem, minthogy segítséget kérjen?

A legrosszabb az volt, hogy nem csak ő árult el. Egyik este, amikor már órák óta bámultam a plafont, csörgött a telefonom. Az anyósom volt az. – Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta ridegen. – Tudom, hogy Laci tartozott nekünk is. A temetés után azt hittem, legalább most békén hagynak, de nem: Erzsi néni követelte vissza a pénzét, amit állítólag évekkel ezelőtt adtak kölcsön Lacira. – Nem tudom visszaadni – suttogtam megtörten. – Nincs semmim. – Az a te problémád – vágta rá.

A barátaim közül is többen elfordultak tőlem. Azt hitték, Laci halála után legalább örökségem lesz, de amikor kiderült, hogy csak adósság maradt rám, hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt. Egyedül maradtam egy üres lakásban, számlák és fenyegető levelek között.

Egyik este, amikor már azt hittem, nincs tovább, kopogtak az ajtón. A szomszédom, Gábor állt ott egy tál meleg levessel. – Hallottam, mi történt – mondta halkan. – Ha kell valami segítség… szólj nyugodtan. Először csak udvariasságnak vettem, de amikor másnap is átjött, hogy megkérdezze, hogy vagyok, valami megmozdult bennem. Gábor mindig csendes volt, alig beszéltünk az évek alatt. Most viszont ő volt az egyetlen ember, aki nem ítélt el.

A következő hetekben együtt próbáltuk rendbe tenni a dolgokat. Segített átnézni a papírokat, felhívta velem a bankot, sőt még ügyvédhez is elkísért. Minden nap hálásabb voltam neki. Egy este leültünk a konyhában egy pohár borral. – Miért segítesz nekem? – kérdeztem tőle könnyes szemmel. – Mert tudom, milyen érzés elveszíteni valakit – felelte csendesen. – És mert látom benned az erőt.

Az anyósom továbbra is követelte a pénzét. Egy alkalommal személyesen jött át hozzám. – Zsuzsa, nekem is nehéz most! – kiabálta az előszobában. – De nekem nincs miből adnom! – sírtam vissza. – Akkor add el a lakást! – vágta rá kegyetlenül. Aznap este órákig zokogtam Gábor vállán.

A családom sem állt mellém. Az öcsém, Tamás azt mondta: „Te választottad Lacit, te viszed a következményeit is.” Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy én is áldozat vagyok ebben az egészben.

A legnehezebb mégis az volt, amikor megtudtam: Laci nem csak pénzügyi titkokat rejtegetett előlem. Egy régi barátnőm keresett meg Facebookon: „Zsuzsa… muszáj valamit elmondanom… Laci évekkel ezelőtt kölcsönkért tőlem is pénzt… és… volt köztünk valami.” A világ végképp összedőlt körülöttem.

Hetekig nem tudtam aludni. Minden reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomból térnék vissza egy másikba. Gábor volt az egyetlen kapaszkodóm. Egy nap azt mondta: „Zsuzsa, nem te tehetsz erről. Nem te hazudtál.” Ezek a szavak lassan elkezdtek gyógyítani.

Elkezdtem dolgozni egy közeli pékségben. Nem volt könnyű újrakezdeni negyven felett úgy, hogy mindenki csak sajnálkozva nézett rám. De minden nap egy kicsit erősebb lettem.

Az anyósom végül beletörődött abba, hogy nem tudok fizetni neki. A barátaim közül néhányan visszatértek mellém, amikor látták, hogy nem omlok össze teljesen.

Gáborral lassan szorosabb lett a kapcsolatunk. Egy este azt mondta: „Lehet újrakezdeni… csak akarni kell.” Akkor először éreztem úgy hónapok óta, hogy talán tényleg van remény.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze teával és arra gondolok: vajon hányan élnek még hazugságban anélkül, hogy tudnák? Hányan hiszik azt, hogy mindent tudnak a szeretteikről? És vajon képesek vagyunk-e megbocsátani azoknak is, akik a legjobban fájtak nekünk?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre… De most már tudom: mindig van tovább.

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy inkább mindent magunk mögött kellene hagyni?”