A sikátor sikolya: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott az életemben

– Ne menj oda, Márk! – kiáltottam halkan, miközben a sötét, szűk sikátor felé húzott a kíváncsiság és valami megmagyarázhatatlan félelem. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Aznap este, amikor a szüleimnél vacsoráztam Zuglóban, még azt hittem, egy átlagos nap lesz. De amikor hazafelé sétáltam a Kerepesi úton, meghallottam azt a sikolyt. Nem volt az emberi hang, inkább valami állati, mégis kétségbeesett – mintha valaki segítségért kiáltana.

Márk, a legjobb barátom, aki mindig is bátrabb volt nálam, csak legyintett: – Biztos csak valami részeg. Hagyd már! – De én nem tudtam elengedni. Valami azt súgta, hogy oda kell mennem. A sötét sikátorban egy fiatal lány ült a földön, arcát a térdére hajtotta, vállai rázkódtak a sírástól. Odaléptem hozzá.

– Jól vagy? Segíthetek? – kérdeztem remegő hangon.

A lány felnézett. Sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól. – Kérlek… ne mondd el senkinek – suttogta. – Nem tudom, hova menjek…

Nem tudtam mit tenni. Felajánlottam neki, hogy hazakísérem, de csak megrázta a fejét. – Nincs hova mennem – mondta halkan.

Aznap este hazavittem őt magamhoz. Anyámék már aludtak, így csendben beosontunk a régi panelbe. A lány – akit később megtudtam, hogy Rékának hívnak – egész éjjel nem aludt. Csak ült az ágy szélén és nézett maga elé.

Másnap reggel Márk dühösen hívott: – Te normális vagy? Idegeneket viszel haza? Mi van, ha bajba kevered magad?

De én nem tudtam elengedni Rékát. Valami történt vele azon az éjszakán, amitől összetört. Próbáltam beszélgetni vele, de csak annyit mondott: – Nem akarok visszamenni ahhoz az emberhez…

Ahogy teltek a napok, egyre többet tudtam meg róla. Réka egy vidéki kisvárosból szökött el Budapestre, mert az apja bántalmazta. Az anyja meghalt évekkel ezelőtt, és azóta csak menekült otthonról. Nem volt senkije.

Azt hittem, segíthetek neki új életet kezdeni. De ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, furcsa dolgokat kezdtem észrevenni otthon. Anyám egyre idegesebb lett, apám pedig kerülte a tekintetemet. Egyik este véletlenül meghallottam őket veszekedni:

– Nem akarom, hogy ez a lány itt legyen! – mondta anyám remegő hangon.
– Muszáj segítenünk rajta! – válaszolta apám.
– És ha kiderül az igazság? Akkor mi lesz velünk?

Aznap este nem tudtam aludni. Mi lehet az az igazság? Mit titkolnak előlem?

Másnap Réka sírva jött hozzám: – Beszélnünk kell…

Leültünk a konyhában. A keze remegett.
– Tegnap este anyukád azt mondta nekem… hogy lehet, hogy testvérek vagyunk.

Először kinevettem. Ez lehetetlen! De ahogy Réka elmesélte az anyám szavait, minden kezdett értelmet nyerni: az apám fiatal korában vidéken dolgozott egy ideig, pont abban a városban, ahonnan Réka jött. Az anyja akkoriban ismerte meg őt…

Összeomlott bennem minden. Hogy lehetne Réka a húgom? Hogy lehetett apám ilyen kegyetlen? És miért titkolták ezt el előlem egész életemben?

Napokig nem beszéltem senkivel. Csak ültem a Városliget padján és bámultam magam elé. Márk próbált felvidítani:
– Figyelj, ez nem a te hibád! De muszáj kiderítened az igazságot.

Végül összeszedtem magam és leültem apámmal beszélgetni.
– Igaz ez? Tényleg te vagy Réka apja?

Apám lehajtotta a fejét.
– Igen… fiatal voltam és hibáztam. De sosem tudtam volna felvállalni őt…

A düh és csalódottság egyszerre öntött el. Hogy nézhetek ezek után apám szemébe? Hogy bízhatok benne újra?

Réka végül úgy döntött, hogy elmegy tőlünk. Nem akart terhet jelenteni senkinek. De mielőtt elment volna, megölelt:
– Köszönöm, hogy segítettél nekem megtalálni önmagamat…

Azóta minden nap eszembe jut az az éjszaka és az a sikoly a sikátorban. Vajon ha nem mentem volna oda, most boldogabb lennék? Vagy csak tovább éltem volna egy hazugságban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen családi titkot? Vagy örökre elveszne bennetek a bizalom?