„A menyem azt mondta, jobb lesz, ha csak ünnepekkor találkozunk”

„Nem hiszem el, hogy ezt mondtad!” – kiáltottam fel, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. „Anya, kérlek, próbálj megérteni minket” – válaszolta a fiam, Péter, miközben a menyem, Anna, csak némán állt mellette. „Csak azt szeretnénk, ha lenne egy kis terünk, hogy kialakíthassuk a saját életünket.”

Ez a mondat úgy hasított belém, mint egy éles kés. Én, aki mindent megtettem értük, aki egyedül neveltem fel őket, most azt hallom, hogy csak ünnepekkor találkozhatunk? Az életem minden egyes napja arról szólt, hogy nekik jobb legyen. Amikor a férjem elhagyott minket, Péter még csak tízéves volt, a húga, Eszter pedig alig négy. Egyedül maradtam velük, és bár sosem volt könnyű, mindig igyekeztem megadni nekik mindent.

Az anyám rengeteget segített. Amíg én reggeltől estig dolgoztam, ő vitte a gyerekeket iskolába, hozta őket haza és gondoskodott róluk. Az évek során megtanultam, hogy az élet nem mindig igazságos, de mindig van remény. Amikor Péter bejelentette, hogy megnősül Annával, boldogság töltött el. Úgy éreztem, végre valami jó történik velünk.

A lakásomat is nekik adtam nászajándékba. Gondoltam, ezzel segíthetek nekik egy jó kezdésben. De most itt állok a nappalim közepén, és úgy érzem magam, mintha minden erőfeszítésem hiábavaló lett volna.

„Anna, miért nem beszélsz velem?” – kérdeztem tőle kétségbeesetten. „Nincs semmi bajom veled” – válaszolta halkan. „Csak úgy érzem, hogy Péterrel szükségünk van egy kis időre kettesben.”

Ez a mondat újra és újra visszhangzott a fejemben. Vajon hol rontottam el? Miért érzem úgy, hogy elveszítem a fiamat? Az éjszakák hosszúak és magányosak voltak. Az ágyamban feküdve azon tűnődtem, vajon miért nem tudom megérteni őket.

Egyik este Eszter látogatott meg. „Anya, ne aggódj annyit” – mondta vigasztalóan. „Péter szeret téged. Csak most más dolgok is fontosak számára.” De hogyan lehetne bármi fontosabb annál az embernél, aki felnevelte őt?

Az idő múlásával próbáltam elfogadni a helyzetet. Ünnepekkor valóban találkoztunk: karácsonykor együtt díszítettük a fát és húsvétkor közösen festettük a tojásokat. De minden ilyen alkalom után ürességet éreztem.

Egy nap azonban váratlanul csörgött a telefonom. Anna volt az. „Szia” – kezdte bizonytalanul. „Szeretnék veled beszélni.” A szívem hevesen vert. Vajon mit akarhat mondani?

Amikor találkoztunk egy kávézóban, Anna elmondta nekem az igazságot. „Tudod, nagyon féltem attól, hogy nem tudok megfelelni neked” – vallotta be könnyek között. „Mindig is csodáltalak azért, amit Péterért tettél.” Meglepődtem és meghatódtam egyszerre.

„Anna” – mondtam neki gyengéden -, „soha nem akartam nyomást gyakorolni rád vagy Péterre. Csak azt szeretném látni, hogy boldogok vagytok.”

Ez a beszélgetés mindkettőnk számára felszabadító volt. Rájöttem, hogy talán túl sokat vártam el tőlük anélkül, hogy megértettem volna az ő nézőpontjukat.

Azóta sokat javult a kapcsolatunk. Gyakrabban találkozunk és beszélgetünk egymással. Rájöttem arra is, hogy néha el kell engedni a dolgokat ahhoz, hogy újra megtaláljuk egymást.

De vajon miért van az, hogy az emberi kapcsolatok ilyen törékenyek? Miért kell néha elveszítenünk valamit ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk? Talán sosem fogom teljesen megérteni ezt.