A férjem utolsó akarata összetörte a szívemet – mindent egy ismeretlen nőre hagyott. Vajon hazugság volt az egész házasságunk?
– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A közjegyző irodájában ültem, mellettem a sógornőm, Zsuzsa, aki csak némán szorította a kezem. Az asztal túloldalán a közjegyző, dr. Tóth, halkan köhintett.
– Sajnálom, Anna, de ez a végrendelet egyértelmű. Minden vagyontárgy, a lakás, a megtakarítások, sőt még az autó is egy bizonyos Szabó Júliára száll.
A nevét sem hallottam soha. Tizenöt év házasság után, miért nem én vagyok a férjem örököse? Miért nem a közös életünk emlékei számítanak? A gyomrom görcsbe rándult, és úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet.
Aznap este egyedül ültem a lakásban, ahol minden tárgyhoz közös emlékek fűztek. A kanapé, ahol esténként összebújtunk. A konyhaasztal, ahol vasárnaponként palacsintát sütött nekem. Most mindez idegennek tűnt. Vajon végig hazugságban éltem?
A temetés után mindenki próbált vigasztalni. Anyám főzött rám, Zsuzsa naponta hívott, de én csak egyetlen dolgot akartam: tudni az igazságot. Ki ez a nő? Miért neki hagyta mindazt, amiért együtt dolgoztunk meg?
Egy hét múlva elhatároztam, hogy felkeresem Szabó Júliát. A címét ismeretlenül is bemagoltam. Egy panelház negyedik emeletén lakott Újpesten. A liftben végig azt ismételgettem magamban: „Erős vagyok. Meg kell tudnom.”
Az ajtót egy negyvenes éveiben járó nő nyitotta ki. Barna haja kontyba tűzve, arca fáradt, de kedves. Amikor bemutatkoztam, láttam rajta a meglepetést.
– Anna vagyok… Márton felesége.
Júlia szeme megtelt könnyekkel.
– Jöjjön be, kérem… – suttogta.
A lakás egyszerű volt, de otthonos. A falon fényképek: Júlia és egy kislány. A nappaliban leültünk egymással szemben.
– Nem tudom, mit mondhatnék… – kezdte Júlia. – Én sem kértem ezt az egészet.
– Kérem… mondja el az igazat! Ki maga volt Márton életében?
Júlia hosszan hallgatott, majd elővett egy dobozt. Kinyitotta: levelek, fényképek, apró ajándékok.
– Márton… az apja volt a lányomnak. De sosem voltunk együtt igazán. Egyetlen nyári kaland volt tizenhárom éve Balatonon. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, ő már magával vitte magát a titkot is. Nem akartam tönkretenni a házasságát.
A világ megállt körülöttem. Mártonnak gyereke van? És én erről soha nem tudtam?
– Miért nem mondta el nekem? – kérdeztem remegő hangon.
– Félt… és szégyellte magát. De mindig segített nekünk titokban: iskolakezdéskor pénzt küldött, karácsonykor ajándékot hozott. Azt mondta, maga jó ember, és nem akarja bántani.
Hazafelé menet sírtam az autóban. Egyszerre éreztem dühöt és szánalmat. Dühöt Mártonra, amiért hazudott nekem; szánalmat Júliára és a kislányra, akik csak titokban kaptak szeretetet.
Otthon Zsuzsa várt rám.
– Na? Mit tudtál meg?
– Mártonnak van egy lánya – mondtam ki végül.
Zsuzsa arca elsápadt.
– Tudtam! Mindig is éreztem, hogy valamit titkol előlem…
Napokig nem tudtam aludni. Minden emlék új értelmet nyert: vajon mikor ment el „céges útra”, hogy valójában Júliáékat látogassa meg? Hányszor hazudott nekem a szemembe nézve?
A családom próbált támogatni.
– Anna, ne hagyd magad! – mondta anyám. – Harcolj az igazadért!
De mit jelent az igazság? Pereljem be Júliát? Vegyem el tőle azt a keveset is, amit Márton adott neki? Vagy fogadjam el: talán így próbált jóvátenni valamit abból a hibából, amit velem szemben elkövetett?
Egy este levelet kaptam Júliától. Benne egy fénykép: Márton és a kislányuk együtt nevetnek egy játszótéren.
„Kedves Anna! Tudom, mennyire fájhat most minden. De higgye el: Márton szeretett magát is. Csak gyenge volt ahhoz, hogy szembenézzen a hibáival.”
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Vajon tényleg szeretett engem? Vagy csak kényelmes voltam számára?
Azóta minden nap felteszem magamnak a kérdést: lehet-e újrakezdeni ennyi hazugság után? Meg lehet-e bocsátani annak, aki mindent eltitkolt előlem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden bizalom?