A családom rá akart venni, hogy hozzámegyek Jánoshoz – de nem tudtak egy fontos titkot

– Nem érdekel, mit mondasz, Anna, János rendes ember! – csattant fel anyám a konyhaasztalnál, miközben a kezében remegett a kávéscsésze. – Harminc éves vagy, mikor akarsz már családot?

A szívem hevesen vert, ahogy a tekintetét kerültem. A falióra kattogása szinte elnyomta a gondolataimat. Tudtam, hogy igaza van: a barátnőim már mind férjnél voltak, gyerekekkel, boldog családi fotókkal a Facebookon. Én pedig minden este magányosan feküdtem le a panelban, és csak reméltem, hogy egyszer majd valaki igazán szeretni fog.

János… Hát igen. János kedves volt, udvarias, sosem emelte fel a hangját. De sosem éreztem azt a mindent elsöprő szerelmet iránta, amit a romantikus filmekben látni. Mégis, amikor anyám és apám újra és újra szóba hozták – „Jánosnak jó állása van az önkormányzatnál”, „János nem iszik”, „János tisztességes családból való” –, végül beadtam a derekam.

Az esküvőnk egy szombati napon volt a városházán. A fehér ruhám szorított, a cipőm feltörte a lábam. A vendégek mosolyogtak, anyám sírt örömében. Én csak néztem János szemébe, és próbáltam elhinni, hogy ez lesz az én boldogságom.

Az első hónapok csendesek voltak. János dolgozott, én is dolgoztam az iskolában tanárként. Esténként vacsoráztunk, néha elmentünk sétálni a Duna-partra. De valami hiányzott. Egy este megkérdeztem tőle:

– Szerinted mikor vállaljunk gyereket?

János letette a villát, és hosszan nézett rám.

– Anna… én nem akarok gyereket.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A levegő megfagyott közöttünk.

– De… mindig azt mondtad, majd egyszer…

– Azt mondtam, majd meglátjuk – felelte halkan. – De én nem érzem magam késznek rá. Talán soha nem is fogom.

Aznap éjjel sírtam. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Egy nő csak akkor teljes, ha anya lesz.” Én pedig úgy éreztem, sosem leszek teljes.

Hónapok teltek el feszültségben. Egyre többet veszekedtünk. János később járt haza, én pedig egyre többször maradtam bent túlórázni az iskolában. A barátnőim kérdezgették: „Mikor jön a baba?” Csak mosolyogtam és hazudtam: „Még várunk.”

Aztán egy nap, amikor már azt hittem, minden elveszett, pozitív lett a terhességi tesztem. Először nem akartam elhinni. Aztán öröm és félelem keveredett bennem. Amikor elmondtam Jánosnak, csak nézett rám üres tekintettel.

– Nem ezt akartam – mondta halkan.

– De én igen! – kiáltottam rá könnyek között. – Ez az én álmom!

János napokig alig szólt hozzám. Végül egyik este összepakolt egy bőröndöt.

– Nem tudom ezt végigcsinálni veled – mondta. – Sajnálom.

És elment.

Ott maradtam egyedül a kis lakásban, egyre növekvő pocakkal, félelemmel és haraggal tele. Anyám minden nap hívott:

– Mit csináltál vele? Miért ment el?

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam.

A terhesség nehéz volt. Egyedül jártam orvoshoz, egyedül vásároltam babaruhát a Lehel piacon. Az iskolában mindenki sajnált vagy pletykált rólam. Egyik kolléganőm odasúgta:

– Látod? Ezért nem szabad sietni a házassággal.

Amikor megszületett Bence fiam, minden fájdalom eltűnt egy pillanatra. A karomban tartottam őt, és úgy éreztem: most már tényleg van értelme az életemnek.

De az anyaság magányos volt. Éjszakákon át ringattam Bencét, miközben kint az utcán csak néha zúgott el egy autó. Néha azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt – bárcsak lett volna bátorságom nemet mondani anyámnak és apámnak.

János soha többé nem jelentkezett. Nem küldött pénzt, nem érdeklődött Bence iránt. Anyám néha segített, de mindig ott volt a szemében a vád: „Te rontottad el.”

Bence most ötéves. Okos kisfiú, de gyakran kérdezi:

– Anya, hol van az apukám?

Ilyenkor összeszorul a szívem. Mit mondhatnék neki? Hogy az apja sosem akarta őt? Hogy én választottam helyette?

Minden nap küzdök: dolgozom, főzök, tanulok Bencével, fizetem a számlákat. Néha úgy érzem, belefáradtam ebbe az örökös harcba.

De amikor este Bence hozzám bújik és azt suttogja: „Szeretlek, anya”, akkor tudom: minden áldozat megérte.

Vajon tényleg csak akkor lehetünk teljesek, ha mindent feladunk mások elvárásaiért? Vagy van jogunk saját boldogságot választani – még akkor is, ha az út magányos és nehéz?