„A bosszú íze: Egy nagymama, egy boltoslány és a megbocsátás útja”

– Maga tényleg nem látja, hogy sorban állnak mögöttünk? – csattant fel a hangja, miközben a narancsaimat pakoltam a szalagra. A boltban fülledt volt a levegő, a pénztárnál kígyózott a sor, és én, Kerekes Laura, hetvenkét évesen, csak egy kis türelmet kértem volna. De az a fiatal lány, Eszter – ahogy a kitűzőjén állt –, úgy beszélt velem, mintha nem is ember lennék.

A szívem hevesen vert, arcom lángolt a szégyentől. Mögöttem egy férfi türelmetlenül dobolt az ujjával a kosarán, egy asszony pedig hangosan sóhajtozott. Eszter rám nézett, szemeiben türelmetlenség csillant. – Kérem, ha nem tudja gyorsabban, segítsek? – kérdezte gúnyosan.

Nem szóltam semmit. Csak összeszorított ajkakkal fizettem, és remegő kézzel eltettem a visszajárót. Otthon aztán órákig csak ültem az ablak előtt, néztem a szürke utcát és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. Hogy lehet valaki ennyire tiszteletlen? Hát már semmit sem jelent az idősebbek iránti tisztelet ebben az országban?

A bosszú gondolata lassan kúszott be a fejembe. Mi lenne, ha visszaadnám neki? Megmutatnám, hogy nem lehet velem így bánni! Másnap reggel már tervvel ébredtem: visszamegyek a boltba, és keresek valami alkalmat, hogy megszégyenítsem Esztert. Talán panaszt teszek rá a főnökénél, vagy hangosan szóvá teszem a viselkedését a többi vásárló előtt.

Ahogy beléptem a boltba, Eszter épp árut pakolt ki a polcokra. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. – Jó reggelt kívánok! – mondta fáradtan, de udvariasan. Meglepett. Nem tűnt gúnyosnak vagy ellenségesnek. Sőt, inkább kimerültnek látszott.

– Jó reggelt – válaszoltam hűvösen.

A boltban sétálva hallottam, ahogy két kolléganője suttog róla:
– Láttad tegnap? Majdnem elsírta magát zárás után.
– Hát persze, hiszen egész nap egyedül volt a kasszán.

Megtorpantam. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e vagy sajnáljam. A bosszú még mindig ott motoszkált bennem, de valami más is: kíváncsiság.

A pénztárhoz érve Eszter rám mosolygott.
– Segíthetek becsomagolni?

– Nem kell – vágtam rá túl gyorsan.

Ő csak bólintott, de láttam rajta, hogy zavarban van.

Aznap este nem tudtam aludni. Vajon tényleg annyira bántott engem az a jelenet? Vagy inkább az fájt, hogy láttam magamat egy másik generáció szemével: lassúnak, tehetetlennek?

A következő napokban többször is találkoztunk. Mindig udvarias volt velem, néha még egy-egy kedves szót is mondott. Egy alkalommal láttam, ahogy egy idős bácsinak segít kivinni a csomagokat az autóhoz.

Egyik délután, amikor épp zárni készültek, odamentem hozzá.
– Eszter, beszélhetnénk egy percre?

Meglepődött, de bólintott.
– Sajnálom, ha megbántottam magát – mondta halkan. – Néha túl sok minden szakad rám egyszerre.

Éreztem, ahogy a haragom lassan elpárolog.
– Én is sajnálom – mondtam. – Talán túl érzékenyen reagáltam.

Leültünk egy padra a bolt előtt. Eszter mesélni kezdett: az anyukája beteg, ő tartja el a családot, és néha úgy érzi, összeroppan a teher alatt.

– Néha azt hiszem, mindenki csak követel tőlem valamit – mondta könnyes szemmel.

Megfogtam a kezét.
– Tudja, én is voltam fiatal. És én is éreztem így.

Attól a naptól kezdve más szemmel néztem rá. Már nem ellenséget láttam benne, hanem egy fiatal nőt, aki küzd az élet nehézségeivel. Néha bevittem neki egy-egy házi sütit vagy virágot a kertemből. Ő pedig mindig mosolygott rám.

Egy nap aztán együtt nevettünk egy idős bácsi viccén a boltban. Az emberek furcsán néztek ránk: mit keres együtt egy nagymama és egy boltoslány? De nekünk már mindegy volt.

Most már tudom: a bosszú sosem hoz megnyugvást. Csak az empátia és az őszinte beszélgetés képes áthidalni a generációk közötti szakadékot.

Vajon hányan élünk még haraggal a szívünkben olyanok iránt, akiket valójában alig ismerünk? Nem lenne jobb inkább megpróbálni megérteni egymást?