30 év házasság után egyetlen telefonhívás mindent megváltoztatott – Az este, amikor elvesztettem a családomat

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! – kiáltottam, miközben a pohár a kezemben remegett. A nappali tele volt nevetéssel, gyerekzsivajjal, a torta illata keveredett a frissen főzött kávéval. Apám, anyám, a gyerekeim, sőt még a szomszéd Marika néni is ott ült az asztalnál. Mindenki boldog volt. Mindenki… kivéve engem, abban a pillanatban, amikor az a telefonhívás megérkezett.

A telefonom rezgett a zsebemben. Nem akartam felvenni, hiszen éppen a férjem, Gábor édesapjának hetvenedik születésnapját ünnepeltük. De valami furcsa érzés kúszott végig rajtam – mintha előre tudtam volna, hogy ez a hívás mindent megváltoztat. Felvettem.

– Jó estét, Katalin vagyok. Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom, de muszáj beszélnünk. Gáborral kapcsolatban… – A hang ismeretlen volt, de a mondat első felénél már éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Ki maga? Mit akar Gáborról mondani? – kérdeztem idegesen.

– Tudom, hogy ön a felesége. Sajnálom… de már nem bírom tovább titkolni. Gábor és én… már két éve együtt vagyunk. Nem akartam így megtudnia, de nem bírom tovább ezt az életet.

A világ megállt. A hangok elhalkultak körülöttem, mintha egy víz alatti világba zuhantam volna. Csak néztem Gábort, aki éppen a gyertyákat próbálta meggyújtani a tortán. A keze remegett. Vajon tudta, hogy most minden kiderül?

Letettem a telefont. A szívem hevesen vert, a fejem zúgott. Felálltam az asztaltól.

– Mi történt, anya? – kérdezte Zsófi lányom halkan.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Gábort. Ő rám nézett, és abban a pillanatban mindent megértett. Az arca elsápadt.

– Mi baj van, Éva? – kérdezte anyósom aggódva.

– Gábor… – kezdtem el remegő hangon –, van valami, amit el kell mondanod nekünk?

A család némán figyelt. Gábor letette a gyufát, és csak állt ott mozdulatlanul.

– Éva… én… – kezdte, de nem tudta befejezni.

– Két éve van valakid? – kérdeztem halkan, de minden szóval mintha egy kést döftem volna magamba.

A gyerekek döbbenten néztek ránk. Anyám sírni kezdett. Apám ökölbe szorította a kezét.

– Ez nem igaz… – suttogta Gábor.

– De igaz! – kiáltottam rá. – Most beszéltem vele! Két éve hazudsz nekem? Két éve minden este úgy fekszel mellém, hogy közben máshol jársz?

A családtagok egymásra néztek, senki sem tudta mit mondjon. A szoba megtelt feszültséggel és fájdalommal.

– Anya… kérlek… – Zsófi odajött hozzám és átölelt. A fiam, Balázs csak némán ült és bámult maga elé.

Gábor könnyeivel küszködve próbált magyarázkodni:

– Éva… én sosem akartalak bántani… csak… elveszettnek éreztem magam… annyi minden történt az utóbbi években…

– És ezért kellett máshoz menned? Ezért kellett tönkretenned mindent? – zokogtam.

A családtagok lassan elszivárogtak a szobából. Anyósom csendben összeszedte a tányérokat, apám kiment az erkélyre cigarettázni. Csak mi maradtunk ott: én, Gábor és a gyerekeink.

– Mi lesz most velünk? – kérdezte Balázs halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott és sírtam. Harminc év házasság… közös nyaralások Balatonon, karácsonyok együtt, hétköznapi veszekedések és kibékülések… minden egy pillanat alatt semmivé lett.

Aznap este Gábor elment otthonról. Nem szólt semmit. Csendben összepakolt pár ruhát és becsukta maga mögött az ajtót.

Azóta minden nap azon gondolkodom: lehet-e megbocsátani egy ilyen árulást? Lehet-e újra bízni abban az emberben, aki ennyi éven át hazudott nekem? Vagy örökre elveszett az a család, amit együtt építettünk?

A gyerekeim próbálnak erősek maradni miattam, de látom rajtuk is a fájdalmat. Zsófi esténként mellém bújik az ágyba, Balázs pedig egyre többet van távol otthonról.

A barátnőim azt mondják: „Éva, ne hagyd magad! Egy ilyen férfi nem érdemel meg téged!” De én csak azt érzem: üres vagyok belül. Mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.

Néha visszagondolok azokra az estékre, amikor még minden rendben volt köztünk. Vajon hol rontottuk el? Miért nem vettem észre korábban? Vagy csak nem akartam látni?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni harminc év után? Vagy örökre elveszett minden?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb végleg lezárni mindent?