21 évesen megnősültem, aztán jött Dóra – és mindent felforgatott: Elhagytam a feleségem, megfeledkeztem a fiamról. Most már bánom?

– Hova mész már megint, András? – kérdezte Éva, miközben a konyhában állt, kezében a fakanállal, arcán fáradt, de szeretetteljes mosollyal. A kisfiunk, Marci, a szőnyegen játszott a kisautóival. Az ajtóban álltam, kabátban, és csak annyit mondtam: – Csak leugrom a fiúkkal egy sörre. Ne várjatok.

Hazudtam. Már hetek óta nem csak a fiúkkal találkoztam esténként. Valami történt velem, valami, amitől egyszerre éreztem magam élőnek és bűnösnek. Dóra miatt volt. Dóra, akit a munkahelyemen ismertem meg – okos volt, gyönyörű, és minden szavával úgy éreztem, mintha végre valaki igazán látna engem. Nem úgy, mint Éva, aki mellettem élt, de mintha sosem értett volna meg igazán.

21 évesen nősültem. Éva volt az első komoly barátnőm, és amikor megtudtuk, hogy jön Marci, nem is volt kérdés: összeházasodunk. A szüleim örültek, Éva szülei is – mindenki azt mondta, így helyes. Az első hónapokban boldog voltam. Azt hittem, ez az élet rendje: munka, család, hétvégi ebédek anyáméknál. De ahogy múltak az évek – vagy inkább hónapok –, egyre inkább úgy éreztem, valami hiányzik.

A barátaim még buliztak, utaztak, éltek. Én meg otthon ültem esténként a tévé előtt, miközben Éva a konyhában főzött vagy Marcit fürdette. Néha irigykedve néztem a Facebookon azokat a képeket, ahol Gáborék vagy Zoliék valami romkocsmában nevetnek hajnalig. Én meg csak ültem ott a kanapén és azon gondolkodtam: ennyi lenne az élet?

Aztán jött Dóra. Egy céges tréningen találkoztunk először. Már az első pillanatban megfogott a mosolya – nem volt harsányan szép, de volt benne valami különleges. Amikor beszélgettünk, úgy éreztem, mintha végre valaki tényleg meghallana. Nem kérdezte meg, hogy vettem-e kenyeret vagy hogy elintéztem-e a csekkeket. Arról beszélgettünk, hogy mitől félünk, mit szeretnénk elérni az életben.

Egyik este együtt maradtunk bent túlórázni. Aztán együtt mentünk le egy italra. És még egyre. Aztán már nem is számoltam az italokat – csak azt tudtam, hogy amikor Dóra rám néz, minden más megszűnik körülöttem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam Évára és Marcira. De amikor Dóra mellett voltam, minden olyan könnyűnek tűnt. Mintha újra húszéves lennék – mintha minden lehetőség nyitva állna előttem.

Egy este Dóra rám nézett és azt mondta:
– András, te boldog vagy otthon?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott és éreztem, hogy valami eltört bennem.

Aznap este nem mentem haza. Dóra lakásán aludtam el először más nő mellett Éván kívül. Másnap reggel bűntudattal ébredtem – de ahogy Dóra rám mosolygott a kávéscsészéje mögül, minden bűntudat elillant.

Hónapokig titkolóztam. Hazudtam Évának, Marcit egyre kevesebbet láttam. Aztán egy este Éva sírva állt elém:
– Van valakid? – kérdezte remegő hangon.
Nem tagadtam le. Nem bírtam tovább hazudni.

A következő hetek pokoliak voltak. Éva összepakolta Marci ruháit és elköltözött az anyjához. A szüleim kiabáltak velem – apám azt mondta: „Fiam, te nem vagy férfi!” Anyám sírt. A barátaim közül többen hátat fordítottak.

Dórával összeköltöztünk. Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Úgy éreztem, végre önmagam lehetek. De ahogy telt az idő, rájöttem: Dóra sem tökéletes. Ő is hibázik, ő is fáradt néha, ő is veszekszik velem apróságokon.

Marcival ritkán találkoztam. Először csak hetente egyszer láttam – aztán havonta egyszer sem jött össze mindig. Néha felhívott telefonon:
– Apa, mikor jössz el értem?
Mindig találtam kifogást: sok a munka, beteg vagyok…

Egy este Dórával veszekedtünk valami butaságon – talán azon, hogy ki mosogasson el vacsora után –, és hirtelen rám tört az üresség érzése. Ott ültem egy idegen lakásban egy nő mellett, akit már nem is ismertem igazán – és eszembe jutott Marci arca.

Azóta eltelt három év. Dórával már nem vagyunk együtt; ő elköltözött egy másik városba egy új munka miatt. Éva újra férjhez ment – egy rendes emberhez –, Marci pedig most már csak néha ír nekem egy-egy üzenetet.

A szüleim megbocsátottak valamennyire – de sosem lesz már olyan köztünk semmi sem.

Most itt ülök egyedül ebben az albérletben Zuglóban és azon gondolkodom: tényleg ennyit ér a szenvedély? Megérte mindent feladni egy pillanatnyi boldogságért?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak ekkora hibákat? Vagy örökre cipelni kell ezt a terhet?