Zsuzsa ultimátuma: Egy házasság romjai a pénzügyi árulás árnyékában

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – remegett a hangom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a férjem szemébe néztem. A kezemben ott voltak a banki kivonatok, amiket aznap találtam meg a fiók mélyén. A számok nem hazudtak: hónapok óta titokban vett fel hiteleket, eladott egy közös tulajdonú telket, és mindezt úgy, hogy nekem egy szót sem szólt.

– Zsuzsa, kérlek… nem érted, hogy csak értünk csináltam? – próbált magyarázkodni, de a szeme elárulta, hogy már rég elvesztette az irányítást.

– Értünk? – szinte felnevettem. – A lányod jövőjét tetted kockára! Hogy nézel majd Emesére, amikor megtudja, hogy az egyetemi megtakarítását is elvetted?

A csend szinte fojtogató volt. Gábor csak bámult maga elé, mintha abban reménykedne, hogy ha nem szól semmit, akkor minden visszafordítható lesz. De én már tudtam: nincs visszaút.

Aznap este Emese csendben ült a szobájában. Hallott mindent. Tizenhat évesen már túl sok mindent értett. Amikor bementem hozzá, csak annyit kérdezett:

– Anya, most mi lesz velünk?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor egyre többet maradt távol otthonról. Egyik este aztán bejelentette:

– Zsuzsa, én elköltözöm. Szükségem van időre…

– És mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.

– Majd megoldjátok… – felelte, és becsapta maga mögött az ajtót.

A válóper elkerülhetetlen volt. Az ügyvédem, Katalin szerint jó esélyem van arra, hogy Emese velem maradjon, de Gábor mindent megtett, hogy ellehetetlenítse az életemet. A bíróságon azt állította, hogy én vagyok felelős a pénzügyi gondokért. Hazugságokkal próbált lejáratni előttem mindenkit.

A tárgyalások alatt gyakran éreztem magam megalázottnak és kiszolgáltatottnak. Az egyik alkalommal Gábor anyja, Marika néni is felszólalt ellenem:

– Zsuzsa mindig csak költekezett! Gábor mindent megtett értetek!

– Marika néni, kérem… – próbáltam higgadt maradni –, ön is tudja, hogy ez nem igaz. Az unokája jövőjét veszélyeztette a fia.

A család kettészakadt. Az én szüleim aggódva figyelték az eseményeket, de ők sem tudtak segíteni. Egyedül éreztem magam, mintha mindenki elfordult volna tőlem.

Emese egyre zárkózottabb lett. Egyik este sírva jött oda hozzám:

– Anya, ha apa tényleg elvette a pénzemet… akkor most nem mehetek egyetemre?

– Megoldjuk, kicsim – suttogtam –, bármi áron.

De magamban tudtam: nincs megtakarításunk, a lakás is veszélyben van. Minden nap újabb levelet kaptam a banktól: felszólítások, végrehajtási fenyegetések.

Egyik reggel Emese eltűnt. A telefonja ki volt kapcsolva. Kétségbeesetten hívtam végig az osztálytársait, tanárait. Végül este jelentkezett: egy barátnőjénél aludt.

– Nem bírtam tovább otthon – mondta halkan –, mindenki csak veszekedik…

Aznap este eldöntöttem: nem hagyom, hogy Gábor tönkretegye az életünket. Felhívtam az ügyvédemet:

– Katalin, harcolni akarok mindenért! Nem csak Emeséért, hanem magamért is.

A következő hónapokban új munkát vállaltam egy könyvelőirodában. Éjszakánként takarítottam is, hogy ki tudjam fizetni a számlákat. Emese is besegített: korrepetálást vállalt a fiatalabb diákoknak.

A bíróság végül nekem ítélte Emesét és a lakást is megtarthattuk – igaz, jelzáloggal terhelve. Gábor eltűnt az életünkből. Néha hallottam róla: új barátnője van, vidékre költözött.

Egy este Emese odabújt hozzám:

– Anya… te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.

A könnyeim ismét előtörtek – de most már nem a fájdalomtól, hanem a büszkeségtől.

Most itt ülök a konyhaasztalnál – ugyanott, ahol minden elkezdődött –, és azon gondolkodom: vajon tényleg megéri ennyit küzdeni valakiért? Hol húzódik a határ bizalom és naivitás között? Vajon mások is átélték már ezt? Várom a ti történeteiteket…