„Zsófi, tudsz segíteni nagypapával?” – Egy hívás, ami mindent megváltoztatott

– Zsófi, kérlek, most tényleg szükségünk van rád! – hallottam a bátyám, Gábor hangját a telefonban, miközben a villamos csikorgó zajában próbáltam felfogni a szavakat. – Nagypapa elesett, és anyuék nem tudnak ott lenni. Tudnál ma este átmenni hozzá?

A szívem összeszorult. Nem csak azért, mert nagypapám, Lajos bácsi már hónapok óta egyre gyengébb volt, hanem mert a családunkban minden ilyen kérés mögött ott lappangott valami kimondatlan feszültség. Gábor hangja most mégis könyörgő volt, és én tudtam: nem mondhatok nemet.

A villamos ablakán át néztem a szürke budapesti utcákat, ahogy az esőcseppek versenyeztek az üvegen. A fejemben visszhangzottak anyám régi szavai: „Zsófi, te mindig elmenekülsz a problémák elől.” Vajon most is ezt tenném? Vagy végre szembe kellene néznem mindazzal, amit eddig elkerültem?

Amikor beléptem nagypapám lakásába, azonnal megcsapott a régi bútorok és a főtt húsleves illata. Lajos bácsi a fotelben ült, lába felpolcolva, arca sápadt volt, de amikor meglátott, halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Hát te vagy az, Zsófikám? – kérdezte rekedten. – Azt hittem, már sose látlak.

Leültem mellé, és próbáltam elrejteni a zavaromat. Az utóbbi években alig találkoztunk. A családi ünnepeken mindig volt valami kifogásom: munka, barátok, utazás. De most nem volt hova menekülni.

– Hogy vagy, papa? – kérdeztem halkan.

– Mint akit elfelejtettek – felelte keserűen. – De most itt vagy. Ez már valami.

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy régi sérelem. Eszembe jutottak a gyerekkori nyarak Balatonon, amikor még minden egyszerűnek tűnt. Akkoriban Lajos bácsi volt az én hősöm: megtanított biciklizni, ő mesélt nekem esténként. Aztán valami eltört közöttünk. Talán amikor apám meghalt, és mindenki magába zárkózott.

Az este lassan telt. Segítettem neki felállni, vacsorát melegítettem, közben pedig próbáltam nem gondolni arra, mennyire idegennek érzem magam ebben a lakásban. Gábor később csatlakozott hozzánk; feszülten ült le az asztalhoz.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan. – Anyu teljesen ki van borulva. Nem bírja már ezt az egészet.

– Miért mindig én? – csúszott ki a számon. – Miért mindig nekem kell mindent megoldani?

Gábor rám nézett, szemében harag és fájdalom keveredett.

– Mert te vagy az egyetlen, aki még képes odafigyelni rá! Én dolgozom reggeltől estig! Anyu meg… tudod jól.

A levegő megfagyott közöttünk. Lajos bácsi csak hallgatott, tekintete az asztalra szegeződött.

– Mindig csak egymást hibáztatjuk – törte meg végül a csendet. – Pedig mindannyian ugyanazt érezzük: félelmet. Hogy elveszítjük egymást.

Aznap este Gáborral összevesztünk. Felhánytorgattuk egymásnak mindent: ki mikor nem segített, ki mikor tűnt el hónapokra. Aztán csend lett. Csak nagypapa halk szuszogása töltötte be a szobát.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az, aki mindig elmenekül? Vagy csak félek attól, hogy újra csalódnom kell? Aznap éjjel alig aludtam valamit.

Másnap reggel újra csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Zsófi, köszönöm, hogy ott voltál apával – mondta meglepően lágy hangon. – Tudom, hogy nehéz neked is.

– Anyu… miért nem beszélünk soha arról, ami fáj? – kérdeztem halkan.

Sokáig hallgatott.

– Mert azt hisszük, ha nem mondjuk ki, akkor elmúlik – felelte végül. – De nem múlik el.

Aznap délután visszamentem nagypapához. Leültünk egymás mellé a kanapéra. Ő halkan megszorította a kezem.

– Zsófikám… tudod, mit bánok legjobban? Hogy nem mondtam elégszer: büszke vagyok rád.

Könnyek szöktek a szemembe. Hirtelen minden haragom és sérelmem eltörpült mellette.

– Én is szeretlek, papa – suttogtam.

Az elkövetkező hetekben egyre többet voltam vele. Gábor is gyakrabban jött át; néha együtt főztünk vacsorát vagy csak hallgattuk nagypapa régi történeteit a háborúról és fiatalságáról. Lassan elkezdtünk újra beszélgetni egymással – nem csak arról, hogy ki mikor ér rá vigyázni rá, hanem arról is, hogy mit érzünk.

Egy este Gábor odafordult hozzám:

– Sose gondoltam volna, hogy pont ez hoz minket közelebb egymáshoz.

Elmosolyodtam.

– Én sem… de talán pont erre volt szükségünk.

Amikor nagypapa végül elment – csendben, álmában –, már nem volt bennem harag vagy bűntudat. Csak hála azért az időért, amit együtt tölthettünk.

Most itt ülök a régi fotelban, ahol ő annyiszor ült mellettem gyerekkoromban. Nézem a családi képeket a falon és azon gondolkodom: vajon hányan menekülnek el a nehézségek elől? És vajon hányan mernek végül visszatérni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani magatoknak és másoknak? Várom a gondolataitokat.