Zárt Körben: Amikor Egy Anya Elveszíti a Fiát – Egy Budapesti Történet

– Ne menj vissza hozzá, fiam! – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét. A kinti eső monoton kopogása mintha csak az én könnyeimet utánozta volna.

Ádám rám sem nézett. A tekintete a padlót fürkészte, mintha ott keresné a választ mindenre. – Anya, kérlek… ne szólj bele. Ez az én életem – mondta halkan, de éreztem benne azt a feszültséget, amit hónapok óta próbált elfojtani.

Egy pillanat alatt visszarepültem abba a napba, amikor először hozta haza Veronikát. Akkor még azt hittem, hogy végre boldog lesz. De aztán jöttek a veszekedések, a sírások, a hosszú éjszakák, amikor Ádám nálam keresett menedéket. És most… most újra ott tartunk, hogy visszamegy hozzá. Mintha semmi sem történt volna.

– Nem értem, miért csinálod ezt magaddal – suttogtam. – Miért mész vissza valakihez, aki már egyszer összetörte a szíved?

Ádám felállt, és idegesen az ablakhoz lépett. – Mert szeretem őt, anya. És mert hiszem, hogy most más lesz. Megváltozott… vagy legalábbis ezt mondja.

A szívem összeszorult. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor hittem el én is, hogy az emberek képesek változni? De tudtam, hogy nem mondhatok többet. Ha erőltetem, csak még jobban eltávolodik tőlem.

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. A régi családi fotókat nézegettem: Ádám kisfiúként az ölemben, az első biciklizésénél, az érettségijén… Mindig is csak ketten voltunk. Az apja korán elhagyott minket, és én mindent megtettem azért, hogy Ádámnak ne hiányozzon semmi. Most mégis úgy éreztem, mintha elveszíteném őt.

A következő hetekben egyre ritkábban hívott fel. Ha találkoztunk is, mindig sietett vissza Veronikához. Próbáltam nem mutatni, mennyire fáj ez nekem, de néha nem bírtam tovább.

– Miért nem jössz át vasárnap ebédre? – kérdeztem egyik este telefonon.

– Nem tudok, anya. Veronikával programunk van – válaszolta gyorsan.

– Régen mindig együtt ebédeltünk vasárnaponként…

– Most más az életem – vágott közbe türelmetlenül.

A vonal megszakadt. Ott maradtam a csendben, csak a hűtő zúgása hallatszott. A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Egyik nap váratlanul becsöngetett hozzám Veronika. Meglepődtem, de beengedtem.

– Katalin néni… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Leültünk egymással szemben. Láttam rajta a feszültséget.

– Tudom, hogy nem kedvel engem – kezdte –, de szeretném, ha megértené: Ádámnak most rám van szüksége. Sokat hibáztam korábban… de most mindent megteszek érte.

– Csak azt akarom, hogy boldog legyen – mondtam halkan. – De félek attól, hogy újra összetöröd őt.

Veronika lehajtotta a fejét. – Én is félek ettől…

Aznap este sokáig gondolkodtam azon, vajon tényleg képesek vagyunk-e változni. Vagy csak újra és újra ugyanazokat a hibákat követjük el?

Az idő múltával egyre inkább kívülállónak éreztem magam Ádám életében. Már nem osztotta meg velem a gondjait, örömeit. Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen saját fiam mellett.

Egy vasárnap délután váratlanul felhívott:

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja megtört volt. Amikor átjött hozzám, láttam rajta a fáradtságot és a csalódottságot.

– Megint veszekedtetek? – kérdeztem óvatosan.

Bólintott. – Nem tudom, mit csináljak… Szeretem őt, de úgy érzem, elveszítem önmagam mellette.

Megöleltem őt. – Fiam… néha el kell engedni azt, ami fáj. Akkor is, ha szeretjük.

Ádám sírt. Először gyerekkora óta láttam így sírni.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Egy pillanatra újra azt éreztem, hogy visszakaptam őt. De tudtam: ez csak átmeneti béke.

Azóta is hullámzik közöttünk a távolság és közelség. Néha közelebb enged magához, máskor újra eltávolodik.

Sokszor kérdezem magamtól: hol rontottam el? Mit tehettem volna másképp? Vajon minden anya átéli ezt egyszer?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De egy biztos: mindig szeretni fogom őt – akkor is, ha már csak távolról figyelhetem az életét.

Ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok engedni azt, akit mindennél jobban szerettek?