Volt férjem nem akarja elvinni a fiunkat, de tovább sem enged lépni – Egy anya küzdelmei a válás után

– Anyu, miért sírsz? – Marci hangja halkan szűrődött át a konyhaasztal felett, miközben a ceruzája megállt a papíron. A kinti eső monoton dobolása mintha csak ráerősített volna a bennem kavargó viharokra.

– Nem sírok, csak… fáradt vagyok – próbáltam mosolyogni, de tudtam, hogy nem tudom becsapni. Aznap este Gábor ismét lemondta a hétvégi találkozót. Már harmadszor ebben a hónapban. Marci szemeiben csalódottság csillant, de nem szólt semmit. Csak visszafordult a rajzához, és egy nagy, fekete felhőt kezdett satírozni.

A válásunk után azt hittem, végre fellélegezhetek. Hogy majd lesz egy új életem, új reményekkel. De Gábor nem engedte el sem engem, sem Marcit. Nem akarta magához venni a fiát – mindig talált valami kifogást: túl sok a munka, beteg az anyja, vagy épp „nem alkalmas most az időszak”. Ugyanakkor minden alkalmat megragadott, hogy beleszóljon az életünkbe. Amikor András megjelent az életemben, Gábor dühös üzeneteket küldött: „Ne merd más férfihoz vinni a fiamat! Nem akarom, hogy valaki más apának higgye magát!”

András türelmes volt. Tudta, hogy idő kell Marcival. Nem akart erőltetni semmit. De minden alkalommal, amikor együtt voltunk hármasban – egy közös kirándulás a Normafánál, vagy csak egy vasárnapi palacsintasütés –, Gábor valahogy megtudta és botrányt csinált. Egyik este még fel is hívott: – Ha még egyszer meglátom azt az embert a fiam közelében, bíróságra viszlek! – ordította a telefonba.

A szüleim is nehezen viselték ezt az egészet. Anyám szerint túl hamar engedtem be Andrást az életünkbe. – Gondolj Marcira! – mondta gyakran. – Egy gyereknek csak egy apja lehet! De mit tehettem volna? Marci apja nem akart részt venni az életében, de azt sem engedte, hogy más pótolja őt.

Egyik este Marci odabújt hozzám az ágyban.
– Anyu, miért nem jön el apu értem? – kérdezte halkan.
– Sokat dolgozik mostanában – hazudtam neki. Nem akartam azt mondani: mert apád csak akkor akar veled lenni, ha ezzel nekem árthat.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm, Edit néni aggódva nézett rám:
– Zsuzsa, minden rendben otthon? Ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan.
De nem tudtam szabadságra menekülni a saját életem elől.

Egyik péntek délután András várt rám az iskola előtt.
– Szeretnék segíteni – mondta csendesen. – Nem akarok apja lenni Marcinak, csak… szeretném, ha boldogok lennétek.
– Gábor sosem fog békén hagyni minket – suttogtam.
– Akkor is mellettetek maradok – felelte határozottan.

Aznap este Gábor váratlanul megjelent nálunk. Dühösen rontott be az ajtón.
– Mit keres itt ez az ember?! – kiabálta Andrásra mutatva.
– Gábor, kérlek… Marci itt van! – próbáltam csitítani.
– Nem érdekel! Az én fiam! Senki másnak nincs joga hozzá!
Marci rémülten bújt mögém.
– Apu… félek – suttogta.
Gábor arca eltorzult. Láttam rajta: most már nem csak velem harcol, hanem saját fiával is.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: miért nem tudok továbblépni? Miért kell minden nap harcolnom azért, hogy boldogok lehessünk?

Végül elhatároztam: jogi segítséget kérek. Felkerestem egy ügyvédet, Katalint, aki végighallgatott és bólintott:
– Zsuzsa, jogod van új életet kezdeni. És Marcinak is joga van ahhoz, hogy szerető környezetben nőjön fel.
Elindítottuk a gyermekelhelyezési per módosítását. Gábor persze őrjöngött: fenyegető leveleket írt, megpróbált lejáratni a közös barátaink előtt is.

A bírósági tárgyalás napján remegő kézzel fogtam Marci kezét. Ő csak annyit mondott:
– Anyu, ugye most már minden rendben lesz?
Nem tudtam biztosan válaszolni neki. De abban biztos voltam: nem hagyom magunkat többé sakkban tartani.

A döntés végül megszületett: Gábor láthatási jogot kapott, de nem szólhat bele abba, ki vesz részt Marci nevelésében. Megkönnyebbültem – de tudtam: ez csak egy csata volt a sok közül.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál. Marci mosolyogva mutatja a rajzát: egy napfényes házat rajzolt három emberrel az ablakban. Én vagyok az egyik. András a másik. És ő maga középen.

Néha még mindig félek attól, hogy Gábor újabb akadályokat gördít elénk. De már tudom: van erőm harcolni magunkért.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrnie egy anyának? Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol mindenki csak visszahúzna?