„Visszautasítottam a sógornőm kérését, hogy vigyázzak a gyerekére – nyilvánosan megalázott, és azóta sem tudok szabadulni attól az éjszakától”

– Te most komolyan nem akarod vállalni, hogy vigyázol Marci fiamra? – csattant fel Éva, a sógornőm, miközben a családi asztalnál mindenki elcsendesedett. A poharakban megállt a bor, a nagymama keze remegett, ahogy letette a villát. Minden szem rám szegeződött.

A szívem hevesen vert. – Éva, ne haragudj, de ma tényleg nem tudom vállalni. Egész héten dolgoztam, alig állok a lábamon – próbáltam halkan magyarázni, de Éva hangja átvágott a csendet.

– Persze, neked mindig van kifogásod! Bezzeg amikor neked kellett segítség, mi ott voltunk! – kiáltotta, és éreztem, ahogy elönt a forróság az arcomban. A család többi tagja – anyósom, apósom, sőt még a férjem, Gábor is – némán figyelt. Senki sem szólt közbe.

Aznap este nálunk volt a családi vacsora. Ünnepeltük az apósom hetvenedik születésnapját. Mindenki szépen felöltözött, az asztalon házi töltött káposzta gőzölgött, a gyerekek futkároztak a nappaliban. Éva azonban már az elején feszült volt. Folyton panaszkodott, hogy mennyire nehéz egyedülálló anyaként helytállnia, mióta Zoli, a férje külföldön dolgozik.

A vacsora után odajött hozzám, és szinte parancsoló hangon közölte:
– Most el kell ugranunk egy órára Zsuzsival, segítenél Marcinak lefeküdni? Csak te tudod úgy mesélni azt a buta kis sünis mesét.

Éreztem, hogy fáradt vagyok. Egész héten túlóráztam az irodában, ráadásul nekünk sincs gyerekünk – bár erről senki nem beszél szívesen –, és valahogy mindig rám hárulnak ezek a feladatok. Most is úgy éreztem: Éva természetesnek veszi, hogy én vagyok a család pótanyukája.

– Éva, tényleg nagyon sajnálom, de ma szeretnék csak egy kicsit pihenni – mondtam halkan.

Ekkor robbant ki a jelenet. Éva hangja egyre élesebb lett:
– Mindig csak magadra gondolsz! Nem csoda, hogy nincs gyereked! – vágta hozzám. A levegő megfagyott. Anyósom lesütötte a szemét, Gábor zavartan piszkálta a szalvétát.

Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. A könnyeim csíptek, de nem akartam sírni előttük. Felálltam az asztaltól és kimentem az erkélyre. Odakint hideg volt, de legalább egyedül lehettem.

Hallottam bentről Éva dühös hangját:
– Látjátok? Mindig ezt csinálja! Soha nem lehet rá számítani!

A család többi tagja nem szólt semmit. Csak ültek némán. Később Gábor kijött hozzám.
– Ne vedd magadra – mondta halkan –, csak fáradtak mindannyian.

De én nem tudtam elengedni. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Folyton Éva szavai visszhangoztak bennem: „Nem csoda, hogy nincs gyereked!” Ez volt az igazi ütés. Tudta jól, mennyit szenvedünk Gáborral emiatt. Hányszor sírtam már titokban emiatt a hiány miatt! És most mindenki előtt ezzel alázott meg.

Másnap reggel anyósom felhívott.
– Drágám, ne haragudj Évára! Tudod, milyen nehéz neki mostanában…

De senki sem kérdezte meg tőlem: nekem milyen nehéz? Hogy érzem magam? Hogy bírom ezt az állandó megfelelést?

A következő hetekben feszültség lett köztünk. Éva kerülte a tekintetemet, én pedig próbáltam elkerülni minden családi összejövetelt. Gábor is egyre zárkózottabb lett. Egy este aztán kitört belőlem:
– Miért kell mindig nekem mindent elviselni? Miért én vagyok mindig a rossz?

Gábor csak sóhajtott:
– Tudod jól, hogy Éva mindig ilyen volt…

De ez nem vigasztalt meg. Úgy éreztem, mintha mindenki engem hibáztatna azért, mert nemet mondtam valamire, amihez sem kedvem, sem erőm nem volt.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit észrevette:
– Valami baj van otthon? – kérdezte egyszer ebédszünetben.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak annyit mondott:
– Néha muszáj kiállni magadért. Ha mindig mindenkinek meg akarsz felelni, sosem leszel boldog.

De hogyan lehet kiállni magamért úgy, hogy közben ne veszítsem el a családomat? Hogy ne legyek még inkább kirekesztve?

Azóta is sokszor visszagondolok arra az éjszakára. Vajon tényleg én voltam önző? Vagy csak végre nemet mondtam valamire? Miért olyan nehéz elfogadni egy nőnek Magyarországon azt, ha nem akar mindig mások terhét cipelni?

Néha azon gondolkodom: ha újra ott lennék annál az asztalnál, vajon másképp döntenék? Vagy ugyanúgy kiállnék magamért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg én vagyok az önző vagy csak végre kiálltam magamért?