Visszatérés a padhoz: Egy elmaradt randevú harminc év után

– Miért pont most jöttél vissza, Anna? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel a régi, repedezett viaszosvásznat simogattam. A hangjában ott bujkált a szemrehányás, amit mindig is éreztem, amikor szóba került, miért hagytam el annak idején Szolnokot.

– Mert elfáradtam – suttogtam. – Elfáradtam attól, hogy mindig máshol próbálok boldog lenni.

A város kisebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá. A panelházak szürkék voltak, de a Tisza-parti park még mindig ugyanazt az illatot árasztotta: friss fű, nedves föld, és valami halvány nosztalgia. Lassan sétáltam végig az ismerős sétányon, ahol tizenhét évesen annyit álmodoztam. Akkoriban minden egyszerűnek tűnt: csak egy fiú kellett volna, aki szeret.

A padhoz érve megálltam. Ez volt az a hely, ahol harminc éve vártam rá – Gáborra. Akkor még azt hittem, hogy az első szerelem örökké tart. De ő nem jött el. Én pedig soha nem tudtam meg, miért.

Most is leültem ugyanarra a padra. A kezem remegett, ahogy végigsimítottam a fán. A szívem hevesen vert, mintha újra tizenhét lennék.

– Anna? – hallottam egy rekedtes hangot a hátam mögül.

Megfordultam. Egy férfi állt ott, újság a hóna alatt, őszülő szakállal – de a szeme ugyanaz volt: mélybarna és kissé szomorú.

– Gábor? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen… – leült mellém. – Nem gondoltam volna, hogy valaha még látlak itt.

Csend lett. Csak a galambok turbékoltak körülöttünk.

– Emlékszel arra a napra? – kérdeztem halkan.

– Minden nap eszembe jut – felelte. – Tudom, hogy nem jöttem el. És tudom, hogy ezzel mindent elrontottam.

– Miért? – kérdeztem végre ki azt, amit harminc éve magamban tartottam.

Gábor sokáig hallgatott. Az ujjai idegesen gyűrték az újságot.

– Apám akkor halt meg. Aznap reggel. Nem tudtam… nem volt erőm eljönni. Aztán megijedtem attól, hogy mit mondjak neked. Hogy hogyan nézzek a szemedbe.

A szívem összeszorult. Harminc évig haragudtam rá. Harminc évig azt hittem, hogy egyszerűen csak nem szeretett eléggé.

– Miért nem írtál? – suttogtam.

– Próbáltam… de mindig félbehagytam a levelet. Aztán hallottam, hogy elköltöztél Budapestre. Hogy férjhez mentél.

Elfordítottam a fejemet. Igen, férjhez mentem. Két gyerekem született, de sosem voltam igazán boldog. A férjemmel csak egymás mellett éltünk – szeretet nélkül.

– És most? – kérdezte Gábor halkan.

– Most egyedül vagyok – mondtam ki először hangosan. – A gyerekeim külföldön élnek, anyám öregszik… én pedig úgy érzem, mintha mindenről lemaradtam volna.

Gábor bólintott. – Én is egyedül vagyok. Anyám már nem él, apám után ő is hamar elment. Azóta csak dolgoztam… és vártam valamire, ami sosem jött el.

Sokáig ültünk csendben. Néztem az öreg fák lombját, ahogy átszűrődik rajtuk a reggeli fény.

– Szerinted lehet még újrakezdeni? – kérdeztem végül.

Gábor rám nézett. A szemében ott volt minden megbánás és minden remény.

– Nem tudom… de talán megpróbálhatjuk.

Aznap délután anyámnak is elmondtam, hogy találkoztam Gáborral. Először csak hallgatott, aztán kitört belőle a harag:

– Harminc évig sírtál miatta! Most meg visszajön és minden rendben lesz?

– Nem tudom, anya… de már nem akarok haragudni senkire. Magamra sem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi nyarak: biciklizés a gáton, titkos csókok az uszoda mögött, és az a pad… Mindig azt hittem, hogy az élet majd kárpótol mindenért, ha elég keményen dolgozom és megfelelek másoknak. De most rájöttem: csak magamat csaptam be.

Másnap újra találkoztunk Gáborral. Sétáltunk a városban, beszélgettünk múltról és jelenről. Megmutatta a régi házukat – most már üresen állt –, és mesélt arról, hogyan próbált új életet kezdeni Pesten, de sosem találta meg igazán a helyét.

– Mindig azt hittem, hogy ha elég messzire megyek, elfelejtelek – mondta halkan.

– Én is ezt hittem – válaszoltam.

A napok teltek. Anyám lassan elfogadta Gábort; látta rajtam, hogy boldogabb vagyok mellette. De a múlt árnyai néha még mindig közénk álltak: mi lett volna ha…?

Egy este Gábor megfogta a kezemet:

– Anna… szerinted van értelme ennyi idő után újra hinni abban, hogy lehet boldog az ember?

Néztem őt és tudtam: már nincs mit veszítenem.

Most itt ülök ugyanazon a padon, ahol minden elkezdődött – és talán most kezdődik igazán az életem.

Vajon hányan élnek úgy közöttetek is, hogy egyetlen kimondatlan szó vagy elmaradt találkozás miatt cipelik magukkal évtizedekig a fájdalmat? Megéri-e ennyi idő után is esélyt adni magunknak és másoknak?