„Vigyetek el nyaralni!” – Egy anya kétségbeesett kérése, amit senki sem hall meg

– Anya, most tényleg erről kell beszélnünk? – kérdezte Zsófi, miközben a telefonját nyomkodta, és alig nézett rám. Az asztalon ott hevert a frissen főzött kávé, amit csak nekem készítettem, mert tudtam, hogy a lányaim már régóta nem isszák meg a reggeli feketét velem.

– Csak szeretném tudni, hogy idén hova mentek nyaralni – próbáltam újra, bár már előre éreztem a választ. A szívem összeszorult, ahogy Zsófi és Dóri összenéztek. Aztán Dóri halkan megszólalt:

– Még nem döntöttük el pontosan. Talán Balaton, vagy lehet, hogy Horvátország. Majd meglátjuk.

– És… – nyeltem egyet – gondoltatok arra, hogy én is veletek menjek?

Csend. Csak a hűtő zúgása hallatszott. Zsófi végül felnézett:

– Anya, tudod, hogy ez most nem olyan egyszerű. Ott lesznek a barátaink is, meg hát… te biztosan unatkoznál.

Unatkoznék? Hát nem értik, hogy csak velük akarok lenni? Hogy minden vágyam az, hogy végre együtt legyünk úgy, mint régen? Amikor még kicsik voltak, és minden nyáron együtt mentünk le a Balatonra, ahol Dóri mindig kagylókat gyűjtött, Zsófi pedig a vízben ugrált velem. Most meg… most már csak egy felesleges csomag vagyok nekik?

Aznap este sokáig ültem a konyhában. A férjem, Laci már rég elaludt a tévé előtt. Ő mindig azt mondja: „Hagyd őket, felnőttek már. Nekik is kell a szabadság.” De én nem tudom elengedni. Nem tudom elfogadni, hogy az anyaságom egyszer csak véget ért.

Másnap reggel Dóri bejött hozzám.

– Anya, ne haragudj tegnapért. Csak… tudod, mostanában annyi minden történik velünk. Zsófi új munkahelyen van, én meg próbálok spórolni az albérletre. Nem akarunk megbántani.

– Nem bántottatok meg – hazudtam. – Csak hiányoztok.

Dóri leült mellém és megszorította a kezem.

– Majd szervezünk egy közös napot itthon, jó? Főzhetünk valamit együtt.

De én nem egy napot akartam. Én azt akartam, hogy újra fontos legyek nekik. Hogy ne csak akkor jusson eszükbe az anyjuk, ha mosni vagy főzni kell.

A következő hetekben egyre többet gondolkodtam azon, hol rontottam el. Túl szigorú voltam? Túl sokat dolgoztam? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokat akartam velük lenni? Eszembe jutottak a régi veszekedések: amikor Zsófi tizenhét évesen hajnalban jött haza egy buliból, és én ordítottam vele; amikor Dóri első szerelme szakított vele, és én csak annyit mondtam: „Majd lesz másik.” Talán akkor kellett volna jobban odafigyelnem rájuk.

Egy este Laci odajött hozzám.

– Miért vagy ilyen levert mostanában?

– Szerinted normális az, hogy a gyerekeink sosem hívnak el magukkal sehova? – kérdeztem halkan.

Laci vállat vont.

– Ez van. Felnőttek. Neked is kellene valami hobbi vagy barátnő.

De nekem nem kellett más. Nekem ők kellettek. Az én lányaim.

Aztán eljött a nap, amikor megtudtam: tényleg elutaznak Horvátországba. Egy közös barátjuk posztolta ki Facebookra a képet: ott ülnek egy tengerparti étteremben, nevetnek, mögöttük a naplemente. Én pedig itthon ültem a sötét konyhában, és néztem a képernyőt.

Aznap este Dóri felhívott.

– Anya, ne haragudj! Tudom, hogy most biztos rosszul esik… csak annyira szerettünk volna végre kettesben lenni Zsófival. Megígérem, ha hazajövünk, elmegyünk együtt valahova!

Nem szóltam semmit. Csak hallgattam a vonal túloldalán a tenger morajlását.

A következő napokban próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, sütöttem pogácsát Lacival (aki persze mindent odaégetett), de valahogy minden üresnek tűnt nélkülük. Este elővettem a régi fotóalbumot: ott voltak a képek az első balatoni nyaralásról, amikor még mindannyian együtt voltunk. Akkor még azt hittem, örökké tart majd ez az összetartozás.

Amikor végre hazajöttek, Zsófi hozott nekem egy kis kagylót ajándékba.

– Ezt neked hoztam – mondta halkan.

Megöleltem őket mindkettőjüket. De valami megváltozott bennem. Rájöttem: lehet, hogy már sosem leszek olyan fontos nekik, mint régen. De talán el kell fogadnom ezt az új szerepet is – még ha fáj is.

Most itt ülök a konyhában, előttem a kagylóval és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire természetes az, hogy az anyák egyszer csak láthatatlanná válnak? Vagy lehet még tenni valamit azért, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz?