„Vidd Magadhoz, Örökre – Mondta a Lányunk”: Egy Nagypapa, Egy Család, És Az Elengedés Fájdalma
– Anya, ezt nem bírjuk tovább! – kiáltotta Zsófi, a lányom, miközben remegő kézzel csapta le a telefont az asztalra. A hangja tele volt feszültséggel, és én már előre tudtam, miről lesz szó. Az utóbbi hónapokban egyre nehezebben viselte apám jelenlétét náluk. A férjem, Gábor csak csendben ült mellettem, és a kávéját kavargatta. A reggeli fény beszűrődött a konyha ablakán, de én csak a sötétséget éreztem.
– Anyu, kérlek… – folytatta Zsófi, most már halkabban. – Apa egyre feledékenyebb, tegnap majdnem elindult az utcára papucsban és pizsamában. A gyerekek félnek tőle, amikor kiabál álmában. Mi már nem bírjuk ezt. Vidd magadhoz… örökre.
A szívem összeszorult. Apám, Károly bácsi, mindig is erős ember volt. Egy igazi alföldi parasztember, aki egész életében dolgozott: földet művelt, állatokat tartott, soha nem panaszkodott. Anyám halála óta azonban valami megtört benne. Először csak néha felejtett el dolgokat, de mostanra már néha rám sem ismert.
– Zsófi, tudod, hogy mennyire szeretem apádat… – próbáltam halkan érvelni. – De nálunk sincs több hely. A te szobád is már dolgozószoba lett…
– Anya! – vágott közbe Zsófi. – Nekünk is két gyerekünk van, mindketten dolgozunk. Nem tudjuk ellátni! És… – itt elcsuklott a hangja – …én már nem bírom tovább nézni, ahogy leépül.
Letettem a telefont. Gábor rám nézett.
– Mi lesz most? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam. – De valamit tennem kell.
Aznap este egyedül ültem a nappaliban. A falon régi családi fotók: anyám mosolya, apám büszke tekintete, Zsófi kicsiként a karomban. Vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen nehéz most minden?
Másnap reggel elmentem Zsófiékhoz. Apám a fotelben ült, az ablakon át nézte az udvart. Amikor beléptem, rám mosolygott.
– Margitka! Hát te vagy az? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen, apa. Én vagyok – válaszoltam könnyes szemmel.
Zsófi a konyhában állt, karikás szemekkel.
– Anya… ne haragudj ránk – mondta halkan. – De tényleg nem megy tovább.
Megöleltem őt. Éreztem rajta a feszültséget, a bűntudatot.
– Tudom, kicsim. Nem haragszom.
Hazavittem apámat. Az első napokban minden új volt neki: más illatok, más hangok. Néha azt hitte, még mindig otthon van a tanyán. Máskor rám kiabált: „Hol van az anyád? Miért nem főz ebédet?”
Gábor próbált segíteni, de éreztem rajta is a feszültséget. Egy este összevesztünk.
– Margit! Ez így nem mehet tovább! Éjjelente nem alszunk tőle! A munkahelyemen is alig bírok koncentrálni!
– Mit tegyek? Hova vigyem? Otthonba? Soha!
– De hát mi lesz velünk? A házasságunkkal?
Sírtam. Olyan tehetetlennek éreztem magam, mint még soha.
Apám állapota egyre romlott. Egyik este eltűnt a lakásból; órákig kerestük Gáborral az utcán. Végül egy szomszéd találta meg a játszótéren ülve.
– Margitka… haza akartam menni… – mondta sírva.
A szívem majd megszakadt.
Zsófi ritkán jött látogatóba. Amikor mégis eljött a gyerekekkel, feszengtek; apám néha rájuk sem ismert.
Egy vasárnap délután Zsófi félrehívott.
– Anya… beszéltem egy idősek otthonával. Nagyon kedvesek voltak…
– Nem! – vágtam rá dühösen. – Nem adom be apámat!
– De anya… ez így mindenkinek rossz! Neki is! Ott szakemberek vannak…
Napokig őrlődtem. Minden este apám ágyánál ültem, fogtam a kezét.
– Margitka… ugye nem hagysz itt? – kérdezte egyszer halkan.
– Nem hagylak el, apa… soha – hazudtam neki és magamnak is.
Végül elmentem az otthonba. Tiszta volt, barátságos; az ápolónők kedvesek voltak. Mégis úgy éreztem magam, mintha elárulnám apámat.
Az utolsó közös esténkön apám rám nézett.
– Margitka… köszönöm neked mindent…
Másnap beköltöztettük őt az otthonba. Amikor elbúcsúztam tőle, úgy sírtam, mint egy kisgyerek.
Azóta minden héten meglátogatom őt. Néha rám mosolyog, néha rám sem ismer. Zsófi ritkán jön; azt mondja, fáj neki látni így a nagyapját.
Éjszakánként még mindig hallom apám hangját: „Margitka… ugye nem hagysz itt?”
Vajon jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tettetek volna a helyemben?