„Véletlenül elolvastam a lányom naplóját – azóta semmi sem ugyanaz”

– Anya, most tényleg menned kell – mondta Dóra, a lányom, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel. A hangja hideg volt, szinte idegen. Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok. A kezemben szorongattam a szatyrot, benne a kisunokám, Marci mesekönyveivel, amiket „csak egy kicsit” kellett volna átnéznem vele. A másik kezemben a ruháim voltak, mert úgy terveztem, ott alszom náluk, mint régen. De most nem hívtak be, nem kínáltak hellyel. Nem mondták: „Anya, ülj le.” Csak az ajtóban álltam, mint egy idegen.

A szemem égett a visszafojtott könnyektől. A lakásból kiszűrődött Marci nevetése, ahogy a szobájában játszott. Dóra arca kemény volt, a férje, Gábor csak biccentett felém, aztán eltűnt a konyhában. Nem értettem semmit. Még reggel minden rendben volt – vagy legalábbis azt hittem.

Az egész akkor kezdődött, amikor véletlenül megtaláltam Dóra naplóját. Nem akartam olvasni. Tényleg nem! A könyvespolcot portalanítottam, amikor a polc mögé csúszott füzetet megláttam. A borítón csak ennyi állt: „Ne olvasd el!” Mégis kinyitottam. Talán kíváncsiságból, talán mert úgy éreztem, jogom van tudni, mi bántja a lányomat. Az első sorok még ártatlanok voltak: „Ma Marci először mondta ki, hogy szeret.” De aztán jöttek a nehezebb mondatok.

„Néha úgy érzem, anyám megfojt a szeretetével.”

„Nem tudok neki nemet mondani, de közben utálom magam ezért.”

„Azt kívánom, bárcsak messzebb lakna.”

A szívem összeszorult. Nem akartam hinni a szememnek. Hát ennyire terhére vagyok? Hiszen csak segíteni akartam! Mindig ott voltam neki: amikor Marci beteg lett, amikor Gábor elvesztette az állását, amikor Dóra sírva hívott fel éjjelente. Én voltam az, aki főzött rájuk, aki elment helyettük vásárolni, aki vigyázott Marcira, hogy ők kettesben lehessenek.

De ezek szerint mindez túl sok volt.

Aznap este nem szóltam semmit. Visszaraktam a naplót a polcra, mintha mi sem történt volna. De belül valami eltört bennem. Próbáltam ugyanúgy viselkedni másnap is: mosolyogtam, meséltem Marcival, főztem Dórának kedvenc rakott krumpliját. De ő mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben. Kerülte a tekintetem.

Végül nem bírtam tovább.

– Dóra – kezdtem halkan –, beszélhetnénk egy kicsit?

– Most nincs időm – felelte feszülten. – Marcinak fürdetés van.

– Csak pár perc…

– Anya! – csattant fel. – Nem lehetne egyszer úgy, hogy nem akarsz mindent megbeszélni? Hogy csak hagysz minket élni?

Ott álltam megszégyenülve. Aztán hirtelen kibukott belőlem:

– Elolvastam a naplódat.

Dóra arca elsápadt.

– Hogy tehetted ezt? – suttogta.

– Nem akartam… csak… aggódtam érted…

– Ez nem kifogás! – kiabálta. – Mindig mindent tudni akarsz! Soha nem hagysz békén!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gábor bejött a szobába.

– Mi folyik itt?

– Anyu elolvasta a naplómat! – zokogta Dóra.

Gábor rám nézett, és csak ennyit mondott:

– Talán jobb lenne, ha most elmennél.

Így kerültem az ajtó elé, kezemben a szatyrokkal. Nem marasztaltak. Nem mondták: „Maradj.” Csak néztek rám némán.

Az utcán sétálva próbáltam összeszedni magam. Vajon tényleg én vagyok az oka mindennek? Túl sokat akartam adni? Túl közel mentem? Hiszen csak szerettem őket…

Otthon órákig ültem a sötétben. Eszembe jutott anyám is: mennyire zavart néha az ő gondoskodása, de mennyire hiányzott később… Vajon Marcinak is ilyen lesz majd velem? Vajon Dóra valaha megérti majd az én oldalamat?

Másnap reggel üzenetet kaptam Dórától: „Szükségünk van egy kis időre.”

Azóta hetek teltek el. Nem hívnak fel. Nem keresnek. Marci hangját csak álmaimban hallom.

Minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Lehet-e még valaha ugyanaz a kapcsolatunk? Vagy örökre elvesztettem őket?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak dolgok, amiket már nem lehet helyrehozni?