„Vedd meg magadnak az ennivalót, főzz is magadnak!” – Amikor kimondtam, hogy nem bírom tovább a férjemet eltartani

– Vedd meg magadnak az ennivalót, főzz is magadnak! Nem bírom tovább eltartani téged, Tamás! – mondtam ki végül, miközben a villám remegett a kezemben. A hangom halk volt, de minden szóban ott volt az elmúlt hónapok feszültsége. Tamás rám nézett, mintha pofon vágtam volna. A krumplipüré a tányérján kihűlt, de egyikünk sem törődött vele.

– Most ezt hogy érted, Éva? – kérdezte döbbenten, mintha nem tudná pontosan, miről beszélek.

– Pontosan úgy, ahogy mondtam. Elegem van abból, hogy mindent én fizetek, hogy te egész nap csak otthon ülsz, és még egy kávét sem főzöl meg magadnak! – a hangom egyre élesebb lett. A gyerekek már rég lefeküdtek, csak mi ketten voltunk a konyhában, de úgy éreztem, mintha az egész világ figyelne minket.

Tamás felállt az asztaltól, a széke csikorgott a linóleumon. – Nem tehetek róla, hogy kirúgtak! Próbálok munkát találni, de nem olyan egyszerű! – kiabálta vissza.

– Dehogy próbálsz! – csattantam fel. – Látom én, hogy egész nap csak a gép előtt ülsz, játszol vagy sorozatokat nézel! Még a gyerekek házija sem érdekel!

A csend hirtelen nehezedett ránk. Tamás arca eltorzult a dühtől és a szégyentől. Én pedig éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon.

Az egész ott kezdődött, amikor Tamást tavaly elbocsátották a gyárból. Először sajnáltam őt, támogattam mindenben. De ahogy teltek a hónapok, egyre kevesebb álláshirdetésre jelentkezett. Egyre többször láttam rajta, hogy feladta. Közben én dolgoztam reggeltől estig az óvodában, vittem haza a fizetést, intéztem a csekkeket, főztem, mostam – mindent egyedül csináltam.

A barátnőim már hónapok óta mondogatták: „Éva, ez így nem mehet tovább! Egyedül viszed az egész családot!” De én mindig védtem Tamást. „Majd összeszedi magát” – mondtam nekik. De most már én sem hittem ebben.

Tamás dühösen kiviharzott a konyhából. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött a hálószoba ajtaját. Én ott maradtam egyedül az asztalnál, és csak bámultam a félig üres tányéromat.

Másnap reggel csend volt köztünk. A gyerekek is érezték a feszültséget; Zsófi nem akarta megenni a reggelijét, Marci pedig csak némán bámulta a kakaóját.

– Anya, apa miért mérges? – kérdezte halkan Zsófi.

– Csak fáradtak vagyunk – hazudtam neki. De belül tudtam: ez már nem csak fáradtság.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Az óvónő kolléganőm, Judit félrehívott ebédszünetben.

– Éva, minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában…

– Nem igazán… – sóhajtottam. – Tamás még mindig nem dolgozik. Már nem bírom egyedül.

Judit csak bólintott. – Tudod, néha muszáj kimondani azt is, amitől félünk. Nem lehet mindent magadra vállalni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl kemény voltam Tamáshoz? Vagy csak végre kimondtam azt, amit már rég ki kellett volna?

Este Tamás szó nélkül ült le velem szemben. Sokáig csak bámultuk egymást.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Tudom, hogy igazad van. Csak… félek. Félek attól, hogy soha többé nem találok munkát. Hogy már nem vagyok jó semmire.

A szívem összeszorult. Hirtelen nem haragot éreztem iránta, hanem szánalmat és fájdalmat.

– Tamás… én nem akarok haragudni rád. De nem bírom tovább egyedül vinni ezt az egészet. Segítened kell! Legalább próbáld meg!

Tamás bólintott. Aznap este először láttam rajta valami változást: mintha tényleg elhatározta volna magát.

A következő hetekben Tamás valóban elkezdett állást keresni. Elment néhány interjúra is – bár egyik sem sikerült elsőre. De legalább próbálkozott. Néha még vacsorát is főzött nekünk; egyszer ugyan odaégette a lecsót, de Zsófi így is megette nevetve.

A kapcsolatunk lassan változni kezdett. Már nem voltunk olyan idegenek egymásnak esténként az asztalnál ülve. Néha még nevettünk is együtt.

De tudom: ez csak az első lépés volt. Még hosszú út áll előttünk.

Néha azon gondolkodom: vajon más családokban is ennyire nehéz kimondani az igazat? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg túl kemény voltam Tamáshoz?