Vasárnapi csend: Amikor a család asztala már nem vár rám

– Zsófi néni, szeretném, ha mostantól nem jönne vasárnaponként hozzánk ebédre – mondta Anna, a menyem, miközben a konyhapultnak támaszkodott. A hangja halk volt, de határozott, a szeme elkerülte az enyémet. A villámcsapásnál is hirtelenebbül ért a mondat. Ott álltam a konyhájukban, kezemben a frissen sült túrós rétessel, amit mindig annyira szerettek. A fiam, Gábor, épp a nappaliban játszott a kisunokámmal, Marcellal. Egy pillanatra minden hang elhalt körülöttem.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Annát, és próbáltam értelmet találni a szavaiban. Az elmúlt tíz évben minden vasárnap náluk ebédeltem. Ez volt az egyetlen biztos pont az életemben, mióta özvegy lettem. A vasárnapi ebéd – húsleves, rántott hús, sütemény – mindig összegyűjtött minket. Most úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt.

– Valami baj van? – kérdeztem végül rekedten.

Anna sóhajtott. – Nem… vagyis… csak szeretnénk egy kicsit magunk lenni. Marcell is nő már, Gábor is sokat dolgozik… Néha jó lenne csak hármasban lenni.

Aztán gyorsan hozzátette: – Persze, bármikor szívesen látjuk, csak… ne legyen minden héten kötelező.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem vagyok tökéletes anyós. Néha talán túl sokat szóltam bele abba, hogyan nevelik Marcit, vagy mit főznek vasárnapra. De sosem akartam rosszat. Csak azt szerettem volna, ha együtt vagyunk.

Hazafelé menet végig az járt a fejemben: hol rontottam el? Talán amikor tavaly szóvá tettem Annának, hogy túl sokat dolgozik, és keveset van Marcellal? Vagy amikor Gábornak panaszkodtam, hogy nem hív fel elég gyakran? Lehet, hogy túl sok voltam nekik?

Az üres lakásban ültem le a kanapéra. A rétes ott hűlt meg az asztalon. A csend szinte fájt. Minden vasárnap délután eddig tele volt nevetéssel, gyerekzsivajjal, most csak az óra kattogását hallottam.

Másnap reggel Gábor felhívott.

– Anya, beszélni akartam veled… Ne haragudj Annára, kérlek. Csak mostanában sok a feszültség köztünk is. Nem akarunk megbántani.

– Tudom, fiam – mondtam halkan. – Csak furcsa lesz nélkületek.

– Majd találkozunk máskor is! – próbált biztatni. – Eljössz Marci szülinapjára jövő héten?

– Persze – mondtam, de tudtam, hogy az már nem ugyanaz lesz.

A hét lassan telt. Minden nap azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat vártam el tőlük? Egy barátnőm, Ilona szerint ez természetes: „A fiataloknak is kell saját élet.” De én úgy éreztem, mintha valami fontosat vettek volna el tőlem.

A következő vasárnap reggelén automatikusan felkeltem korán, mintha mennem kellene hozzájuk. Aztán rájöttem: nincs hova menni. Elővettem egy régi fényképalbumot. Ott voltak a képek: Gábor kisgyerekként az asztalnál, én és az apja mosolyogva tálalunk. Akkor még minden egyszerű volt.

Délután Ilona átjött kávézni.

– Zsófi, ne emészd magad! – mondta határozottan. – Próbálj meg valami újat találni! Menj el kirándulni vagy csatlakozz egy klubhoz!

– De én csak azt akartam, hogy együtt legyen a család – suttogtam.

Ilona megszorította a kezem. – Néha el kell engedni őket egy kicsit. Ha szereted őket, visszatalálnak hozzád.

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, sőt még egy nyugdíjas klubba is elmentem egyszer-kétszer. De minden vasárnap délben ugyanaz az üresség tért vissza.

Marci születésnapján újra találkoztunk mindannyian. Anna kedves volt velem, de éreztem a távolságot. Gábor próbált mindkettőnk kedvében járni: hol Annával beszélgetett halkan a konyhában, hol hozzám ült le egy szelet tortával.

A buli végén Marci odaszaladt hozzám.

– Mama! Mikor jössz megint? – kérdezte csillogó szemekkel.

Anna gyorsan közbeszólt: – Majd megbeszéljük, jó?

Hazafelé menet sírtam az autóban. Nem tudtam eldönteni: haragudjak Annára? Vagy inkább magamra? Talán tényleg túl sokat akartam tőlük? Vagy csak az élet rendje ez?

Azóta eltelt pár hónap. Néha találkozunk – egy-egy ünnepen vagy amikor Marci külön kérdezi –, de a vasárnapok már sosem lesznek ugyanolyanok. Megtanultam elfogadni az új rendet, de a szívemben mindig ott marad egy kis űr.

Vajon tényleg ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt a szeretet és az elengedés között? Ti mit tennétek a helyemben?