Váratlan vendég: Hogyan tette próbára az apósom a házasságunkat egyetlen éjszaka alatt

– Már megint nincs pénz a számlán, Zoli! – csattant fel Éva, miközben a hűtő ajtaját becsapta. A hangja visszhangzott a kis panelkonyhában. Én csak ültem az asztalnál, kezemben egy bögre langyos teával, és próbáltam nem elveszíteni a türelmemet. Az utóbbi hónapokban minden nap ilyen volt: feszültség, szorongás, kimondatlan félelmek. Mióta elvesztettem az állásomat a gyárban, mintha minden darabokra hullott volna körülöttünk.

Aznap este, amikor már azt hittem, rosszabb nem lehet, megszólalt a csengő. Éva összerezzent, én pedig kelletlenül felálltam. Az ajtóban ott állt az apósom, Lajos, egy kopott bőrönddel és fáradt arccal. – Sziasztok, gyerekek – mondta halkan. – Egy ideig itt kell maradnom.

Éva szó nélkül átölelte az apját. Én csak bólintottam, de belül forrtam. Tudtam, hogy Lajos nem egyszerű eset: mindig mindent jobban tudott, sosem fogadta el, hogy én vagyok a családfő. Most pedig itt volt, a mi szűkös lakásunkban, amikor már így is alig férünk el egymástól.

Az első este még csendben telt. Lajos a kanapén aludt, Éva pedig egész este vele beszélgetett. Hallottam, ahogy suttognak: régi történeteket mesélnek, nevetnek. Én kimentem az erkélyre cigarettázni. A hideg levegő csípte az arcomat, de legalább egyedül lehettem.

Másnap reggel Lajos már korán fent volt. Kávét főzött, mintha csak otthon lenne. – Zoli, nem gondolod, hogy ideje lenne munkát keresni? – kérdezte minden kertelés nélkül. A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van, de nem bírtam elviselni, hogy ezt pont ő mondja ki.

– Próbálkozom – feleltem halkan.

– Próbálkozol? Az kevés! Egy férfi nem csak próbálkozik, hanem cselekszik – mondta, és közben Évára nézett.

Éva lesütötte a szemét. Láttam rajta, hogy szégyelli magát miattam. Ez jobban fájt mindennél.

A napok teltek, Lajos egyre inkább átvette az irányítást. Ő döntötte el, mi legyen vacsorára, ő szerelte meg a csöpögő csapot (amit én hetek óta halogattam), sőt még a postaládát is kicserélte. Éva hálás volt neki – én viszont egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Egyik este, amikor Éva már lefeküdt aludni, Lajos leült mellém a konyhában.

– Tudod, Zoli – kezdte –, én is voltam ilyen helyzetben. De sosem hagytam, hogy a családom szenvedjen miattam.

– Nem akarom, hogy szenvedjenek – mondtam dühösen. – De most nehéz…

– Mindig nehéz! – vágott közbe. – De egy férfi akkor mutatja meg, ki is valójában, amikor baj van.

Nem szóltam semmit. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy minden önbizalmam szertefoszlik.

Másnap reggel Éva sírva ébredt mellettem.

– Nem bírom tovább ezt a feszültséget – zokogta. – Szeretlek téged is, apát is… De úgy érzem, széthullik minden.

Átöleltem őt. – Megoldjuk – suttogtam. De magam sem hittem benne igazán.

Aznap délután Lajos bejelentette: talált magának albérletet. – Nem akarok terhet jelenteni nektek – mondta csendesen. Láttam rajta, hogy ő is szenvedett az elmúlt napokban.

Amikor elment, Éva némán ült az ágy szélén. Odamentem hozzá.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem akartam ilyen lenni…

Ő rám nézett könnyes szemmel. – Tudom… Csak félek attól, hogy elveszítelek.

Aznap este hosszú órákon át beszélgettünk: a félelmeinkről, a reményeinkről és arról, hogyan tovább. Megígértem neki (és magamnak is), hogy mindent megteszek azért, hogy újra talpra álljunk.

Most itt ülök és visszagondolok arra az időszakra. Vajon tényleg csak rajtam múlt minden? Vagy néha el kell fogadni a segítséget – még akkor is, ha fáj? Ti mit tennétek a helyemben?