Váratlan ajánlat: Az exférjem terve a lányunk jövőjére – de milyen áron?
– Anikó, kérlek, csak hallgass végig! – Gábor hangja remegett, ahogy az ajtóban állt, vizes kabátban, kezében egy gyűrött borítékkal. A szívem hevesen vert, ahogy ránéztem. Évek óta nem láttam, mióta elváltunk. Azóta minden napom arról szólt, hogy Grétát egyedül neveljem fel, és valahogy elfelejtsem azt a fájdalmat, amit Gábor hűtlensége okozott.
– Mit akarsz? – kérdeztem halkan, miközben Gréta a szobájában tanult. Nem akartam, hogy hallja ezt a beszélgetést. Gábor mély levegőt vett.
– Tudom, hogy nincs jogom idejönni… De muszáj beszélnünk Grétáról. Van egy lehetőség… – Elhallgatott, mintha keresné a szavakat.
Azonnal felment bennem a pumpa. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor ígérte meg, hogy majd segít, majd ott lesz… aztán mindig eltűnt. De most más volt a hangja. Tényleg félt valamitől.
– Miről van szó? – kérdeztem keményen.
– Az egyik ismerősöm Svájcban dolgozik egy nemzetközi iskolában. Szerinte Grétának ösztöndíjat tudna szerezni. Ez hatalmas lehetőség lenne neki…
Elakadt a lélegzetem. Gréta mindig is kiváló tanuló volt, imádott tanulni, álmodozott arról, hogy egyszer külföldön tanulhat. De Svájc? Egy másik ország? Egyedül?
– És mit vársz tőlem? – kérdeztem gyanakodva.
Gábor lesütötte a szemét. – Az ösztöndíj feltétele, hogy mindkét szülő támogassa és aláírja a papírokat. És…
– És? – vágtam közbe türelmetlenül.
– És azt szeretném, ha Gréta az utolsó évben nálam lakna Budapesten. Hogy megszokja a nagyvárost, az önállóságot… és hogy bepótolhassam azt az időt, amit elvesztettem vele.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Gábor soha nem volt ott igazán Gréta életében. Most meg hirtelen apának akar látszani? És miért pont most?
– Miért most jutott eszedbe mindez? – kérdeztem dühösen.
– Mert rájöttem, mennyi mindent elszúrtam… És látom, milyen csodálatos lányt neveltél. Szeretném, ha lenne esélyem jóvátenni valamit…
A könnyeimmel küszködtem. Egyszerre éreztem haragot és kétségbeesést. Mi van, ha Gréta tényleg akarja ezt? Mi van, ha én vagyok az önző?
Aznap este órákig ültem Gréta ágya mellett. Néztem az alvó arcát, ahogy békésen szuszogott. Vajon tényleg elengedhetném őt? Vajon bízhatok Gáborban? Vajon nem okozok-e nagyobb kárt azzal, ha nemet mondok?
Másnap reggel Gréta leült mellém a konyhában.
– Anya… Apa mondta, hogy beszélt veled. Tudom, hogy haragszol rá… de én szeretnék menni Svájcba. És… szeretném megpróbálni vele is lakni egy kicsit. Csak hogy tudjam, milyen lenne…
A szívem összeszorult. Láttam a szemében a reményt és a félelmet is.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom… De ha nem próbálom meg, lehet, hogy megbánom egész életemben.
Napokig őrlődtem. Anyaként minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elengedjem őt Gáborhoz – ahhoz az emberhez, aki egyszer már összetörte a családunkat. De láttam Grétán, mennyire vágyik erre az esélyre.
Végül leültem Gáborral egy kávézóban.
– Ha csak egyszer is megbántod őt… ha csak egyszer is cserben hagyod… esküszöm, mindent megteszek, hogy soha többé ne lásd! – mondtam remegő hangon.
Gábor bólintott. – Megérdemlem ezt a bizalmatlanságot. De most tényleg szeretném helyrehozni a hibáimat.
Aláírtam a papírokat. Gréta beköltözött Gáborhoz Budapestre. Minden este telefonáltunk, de minden alkalommal összeszorult a szívem.
Egyik este Gréta sírva hívott fel.
– Anya… Apa sokat dolgozik. Alig látom őt. Egyedül érzem magam…
Akkor értettem meg: bármilyen lehetőséget is kínál az élet, vannak dolgok, amiket nem lehet pótolni – például egy igazi apa-lánya kapcsolatot.
Most itt ülök a csendes lakásban és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg az volt a legjobb Grétának, hogy elengedtem őt? Vagy csak újabb csalódást okoztam neki?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig engednétek el a gyermeketeket egy olyan emberhez, aki egyszer már cserben hagyta őket?