Van-e jogom a boldogsághoz ötven felett? Az én történetem a szerelemről, családi konfliktusokról és újrakezdésről
– Anya, te ezt most komolyan gondolod? – kérdezte a lányom, Dóra, miközben a konyhaasztalnál ültem, és remegő kézzel kavargattam a kávémat. A hangjában ott volt az a tipikus, felnőtt gyerekekre jellemző türelmetlenség, amitől mindig összeszorult a szívem.
– Igen, Dóra. Komolyan gondolom – feleltem halkan, de határozottan. – Jogom van boldognak lenni, nem?
Dóra csak legyintett, és elfordult. Az ablakon túl szürke volt az ég, a februári hideg beszivárgott a lakásba. A fiam, Gergő is csak annyit mondott: – Anya, ne csinálj hülyeséget. Mit fognak szólni a szomszédok? Meg hát… ötvenhárom éves vagy.
Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Mintha ötven felett már nem lenne jogom semmihez, főleg nem ahhoz, hogy szerelmes legyek. Pedig amikor először találkoztam Andrással a könyvtárban – egy teljesen átlagos péntek délután –, valami megmozdult bennem. Nem volt semmi különös abban a találkozásban: ő is könyvet keresett, én is. De ahogy rám mosolygott, és megkérdezte, hogy ajánlanék-e valami jó olvasnivalót, hirtelen fiatalnak éreztem magam. Olyannak, amilyen már nagyon régen nem voltam.
A férjem, Tamás, tíz éve halt meg. Azóta csak a gyerekeimnek éltem. Minden napomat kitöltötte a munka, a háztartás, az unokákra való vigyázás. Néha úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék: az utcán senki sem nézett rám, a boltban is csak egy voltam a sok közül. A barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem – vagy mert túl elfoglaltak lettek az unokákkal, vagy mert egyszerűen elfogadták azt, hogy az életük már csak erről szólhat.
De András más volt. Ő figyelt rám. Meghallgatta minden szavam, és nem nézett furcsán, amikor elmeséltem neki, mennyire félek attól, hogy újra szerelmes legyek. Az első randinkon – egy kis cukrászdában a Bartók Béla úton – annyit nevettünk, mint kamaszkoromban. Hazafelé menet azon kaptam magam, hogy dúdolgatok az utcán.
Aztán jöttek az első problémák. Dóra egyre többször hívott fel csak azért, hogy emlékeztessen: „Anya, ne feledd, mit mondott az orvosod! Nem kéne ennyit idegeskedned.” Gergő pedig egyszerűen nem volt hajlandó találkozni Andrással. „Nem akarom látni azt az embert” – mondta ridegen.
A családi ebédek feszültté váltak. Az unokáim is érezték a változást: Emma egyszer megkérdezte tőlem: „Mama, miért vagy mostanában mindig szomorú?” Nem tudtam mit felelni neki.
Egyik este András átjött hozzám. Látta rajtam a feszültséget.
– Jelena – mondta (igen, magyar vagyok, de anyám szerb származású volt, ezért kaptam ezt a nevet) –, ha úgy érzed, hogy miattam veszítesz el mindent…
– Nem! – vágtam rá túl gyorsan. – Nem miattad van. Csak… félek. Félek attól, hogy elveszítem a gyerekeimet. Hogy egyedül maradok.
András megfogta a kezem.
– De hát eddig is egyedül voltál… Most legalább boldog lehetnél.
Igaza volt. De vajon megéri-e a boldogságom azt, hogy eltávolodjak a családomtól? Vajon önzőség-e ötven felett új életet kezdeni?
A munkahelyemen is furcsán néztek rám. Az egyik kolléganőm odasúgta a kávészünetben: „Jelena, te tényleg randizol? Hát nem félsz attól, hogy kinevetnek?”
De én már nem akartam félni. Egyik este leültem Dórával beszélgetni.
– Kislányom – kezdtem –, tudom, hogy nehéz ezt elfogadnod. De én is ember vagyok. Nekem is vannak érzéseim. És nagyon sokáig csak értetek éltem… Most szeretnék egy kicsit magamért is élni.
Dóra sírva fakadt.
– Félek attól, hogy elveszítelek – mondta halkan.
Átöleltem.
– Nem fogsz elveszíteni. Csak szeretném, ha látnád: lehet boldognak lenni akkor is, ha már mindenki azt mondja, hogy késő.
Lassan változni kezdett minden. Gergő még mindig tartózkodó volt Andrással szemben, de legalább már nem tiltakozott nyíltan. Dóra néha eljött velünk sétálni a Feneketlen-tóhoz. Az unokáim pedig megszerették Andrást – főleg amikor megtudták, hogy remek palacsintát süt.
De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg jogom van-e boldognak lenni? Vagy csak önző vagyok?
Néha azon gondolkodom: hányan vannak még hozzám hasonlóan Magyarországon? Hány nő ül otthon esténként egyedül, és fél attól, hogy mit szólnak majd mások? Hányan mernek lépni?
Most itt ülök András mellett egy padon a Margitszigeten. Nézem az embereket: fiatalokat és időseket egyaránt. És arra gondolok: lehet-e újrakezdeni ötven felett? Van-e jogunk hozzá?
Ti mit gondoltok? Ha ti lennétek az én helyemben – vállalnátok a boldogságotokat még akkor is, ha mindenki más ellenetek van?