„Válassz: a családod vagy a pénzed!” – Egy magyar anya harca az igazságért, amikor minden összeomlik
„Válassz: a családod vagy a pénzed!” – kiabáltam Gábornak, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán bögre megrepedt, Anna felsírt a kiságyban. Gábor csak állt ott, összefont karral, rideg arccal, mintha nem is rólam lenne szó, hanem valami idegenről.
– Ne csináld ezt, Kati! – mondta halkan, de a hangjában nem volt semmi megbánás. – Nem így akartam, de… nem tudok tovább hazudni.
A szívem összeszorult. Tizenegy év házasság után, egy hónappal Anna születése után közölte velem, hogy van valakije. Egy másik nő, akivel már hónapok óta együtt van. Azt mondta, szerelmes belé. Hogy boldog akar lenni. Hogy én túl sok vagyok neki, túl sok az elvárásom, túl kevés a nevetés.
– És Anna? – kérdeztem remegő hangon. – Ő is túl sok?
Gábor nem válaszolt. Csak felkapta a kabátját és becsapta maga mögött az ajtót. Aznap este órákig ültem Anna mellett, néztem az apró arcát, ahogy álmodik. Próbáltam nem sírni, de a könnyek csak folytak.
A következő hetekben Gábor egyre ritkábban jelent meg. Először csak hétvégén jött át, aztán már csak telefonált. Egy idő után már azt sem. A lakásban minden rá emlékeztetett: a kávéillat reggelente, a félig olvasott könyvek a polcon, a közös fotók… Egyik este összeszedtem mindent és bedobozoltam.
Azt hittem, legalább anyagilag számíthatok rá. Hiszen jól menő vállalkozása volt: három autómosó Budapesten, egy kis pizzéria Zuglóban. De amikor szóba hoztam a gyerektartást, Gábor arca elkomorult.
– Kati, most nem megy – mondta. – Nagy bajban vagyok. A cégem… csődbe ment.
Nem hittem neki. Tudtam, hogy ügyeskedik. Hogy papíron mindent eladott az új barátnőjének, Erikának. Hogy az autókat is átíratta az anyja nevére. Mindenki tudta ezt a családban, de senki nem mondott semmit.
Az anyósom egyszer felhívott:
– Kati, ne haragudj Gáborra! Ő csak próbál túlélni…
– És mi lesz Annával? – kérdeztem vissza dühösen. – Vele ki törődik?
A válasz csak csend volt.
Elindítottam a pert. Az ügyvédem szerint egyértelmű volt a helyzet: Gábor köteles fizetni. De amikor a bíróságra került sor, Gábor előadta a nagy szegénylegényt: nincs jövedelme, nincs vagyona, csak adósságai vannak.
– Kérem tisztelt bíróság – mondta fennhangon –, mindent elvesztettem. Csak egy kis albérletben lakom most…
Az ügyvédem próbált bizonyítékokat szerezni: fényképeket Gábor új autójáról, bankszámlakivonatokat Erika nevére írt cégekről. De mindenhol falakba ütköztünk. Mindenki hallgatott vagy félrenézett.
Közben nekem dolgoznom kellett: visszamentem tanítani egy zuglói általános iskolába. Reggelente Annát vittem bölcsibe, délután rohantam érte. Esténként alig maradt erőm vacsorát főzni vagy mesét olvasni neki.
Egyik este Anna megkérdezte:
– Anya, hol van apa?
Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:
– Apa most messze van.
De Anna nem hagyta annyiban:
– Miért nem jön haza?
A könnyeimet nyelve csak annyit mondtam:
– Néha az emberek elmennek… de én mindig itt leszek neked.
A barátnőim próbáltak segíteni: egyikük kölcsönt adott, másikuk ruhát hozott Annának. De minden hónap végén rettegtem: elég lesz-e a pénz? Meg tudom-e venni Annának azt a cipőt, amit kinézett? Vagy be kell érnie használt holmival?
Gábor közben új életet kezdett Erikával: Facebookon posztolta az utazásaikat, az új lakást Budaörsön, az éttermi vacsorákat. Néha Anna is meglátta a képeket:
– Anya, apa miért nem hív fel?
Nem tudtam rá válaszolni.
A bírósági huzavona évekig tartott. Végül minimális gyerektartást ítéltek meg: havi 25 ezer forintot. De Gábor azt sem fizette rendesen.
Egy este anyám sírva hívott fel:
– Kati, nem lehet ezt így tovább! Menj el a tévébe! Írd meg az újságoknak!
De én már fáradt voltam harcolni. Csak Annára koncentráltam: hogy boldog legyen, hogy ne érezze magát kevesebbnek másoknál.
Most itt ülök Annával az ölemben és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így ebben az országban? Hányan küzdenek nap mint nap egyedül? És vajon lesz-e valaha igazság azoknak, akiknek nincs pénzük ügyeskedni?
Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább vagy inkább elengednétek mindent?