Válás után sem volt elég: az anyósom és a volt férjem a fiam ellenem fordításával próbálkoztak – de nem hagytam magam!

– Hogy mondhatsz ilyet, Marci? – kérdeztem remegő hangon, miközben a tizenkét éves fiam dacosan rám nézett. – Apa azt mondta, hogy te már nem szeretsz minket, csak a Gábort meg a saját életedet akarod élni! – vágta hozzám, és a szívem összeszorult. A konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét, mintha attól várnék menedéket. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a kertre, de bennem még sötétebb vihar tombolt.

Nem így képzeltem el az életem. Amikor tíz éve hozzámentem Péterhez, azt hittem, végre megtaláltam a helyem. De már az első hónapokban éreztem, hogy valami nincs rendben. Az anyósom, Ilona néni, mindenbe beleszólt: mit főzzek, hogyan neveljem Marcit, még azt is megmondta, milyen színű függönyt vegyek a nappaliba. Péter sosem állt mellém. Ha szóvá tettem valamit, csak legyintett: – Anyám csak jót akar. – De nekem egyre inkább úgy tűnt, hogy Ilona néni csak magának akar jót.

Az évek alatt egyre jobban elveszítettem önmagam. Már nem ismertem fel azt a nőt a tükörben, aki minden reggel fáradtan nézett vissza rám. Aztán jött Gábor. Nem terveztem semmit, nem kerestem mást – egyszerűen csak megértett. Egy kolléga volt az iskolából, ahol tanítottam. Együtt nevettünk, beszélgettünk, és egyszer csak rájöttem: mellette újra önmagam lehetek.

Amikor Péter megtudta, hogy el akarok válni, először csak hallgatott. Aztán kitört belőle a düh: – Elveszed tőlem a fiamat! – kiabálta. Ilona néni pedig sírva könyörgött: – Ne tedd ezt velünk! Gondolj Marcira! – De én már nem tudtam tovább maradni.

A válás maga volt a pokol. Péter ügyvédet fogadott, Ilona néni minden ismerősnek elmondta, hogy én vagyok a család szégyene. A bíróság végül úgy döntött, hogy Marci felváltva lesz nálunk. Azt hittem, innentől könnyebb lesz – de tévedtem.

Minden hétvégén, amikor Marci visszajött az apjától, egyre zárkózottabb lett. Eleinte csak hallgatott, aztán jöttek a beszólások: – Gábor nem az apám! – vagy: – Apa szerint te csak kihasználod őt! – Próbáltam beszélni vele, de mintha falnak beszéltem volna.

Egyik este Gábor odalépett hozzám: – Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Talán jobb lenne, ha én most egy időre elköltöznék…
– Nem! – vágtam rá azonnal. – Nem hagyhatjuk, hogy ők győzzenek! Ez az otthonunk!

De belül én is kételkedtem. Mi van, ha tényleg rossz anya vagyok? Mi van, ha Marci jobban szeretné az apjánál lenni? Egyik este sírva fakadtam a fürdőszobában. Anyám hangja csengett a fejemben: – Kislányom, ne hagyd magad! Harcolj a fiadért!

A következő héten behívtak az iskolába. Marci verekedett az egyik osztálytársával. Az igazgatónő szelíden rám nézett: – Tudom, min mentek keresztül… De Marcinak most rád van a legnagyobb szüksége.

Hazafelé menet megálltam egy parkban. Leültem egy padra, Marci mellém ült. Hosszú percekig csak hallgattunk.
– Haragszol rám? – kérdeztem végül halkan.
– Nem tudom… Apa azt mondja, hogy te már nem szeretsz minket…
– Marci… – odafordultam hozzá és megszorítottam a kezét. – Mindennél jobban szeretlek téged. És Gábor is szeret téged. Azért váltunk el apáddal, mert már nem tudtunk boldogok lenni együtt. De te mindig az első leszel nekem.

Marci lehajtotta a fejét.
– Néha félek… Hogy elveszítelek…
– Soha nem fogsz elveszíteni engem! – öleltem magamhoz.

Aznap este először mosolygott rám újra őszintén.

A következő hónapokban lassan javult minden. Gábor türelmes volt és kedves Marcival; együtt fociztak a kertben vagy társasoztak esténként. Ilona néni továbbra is próbálkozott: üzeneteket küldött Marcival, hogy mondja meg nekem: „Az igazi családhoz tartozol!” Péter is gyakran hívogatta Marcit: – Anyád biztos megint Gáborral van? Nem unatkozol ott nélküle?

De Marci egyre többször állt ki mellettem. Egyik este azt mondta:
– Anya… Szeretném, ha Gábor is eljönne az évzárómra.
– Biztos vagy benne? Tudod, hogy apád ott lesz…
– Igen. Szeretném, ha mindketten ott lennétek.

Az évzárón ott ültünk mindhárman. Péter távolról figyelt minket, Ilona néni pedig szúrós tekintettel méregetett. De amikor Marci odaszaladt hozzám és átölelt: – Anya! Nézd, milyen oklevelet kaptam! – akkor tudtam: minden küzdelem megérte.

Most már tudom: nem lehet mindenkinek megfelelni. De ha hiszünk magunkban és kitartunk azok mellett, akiket szeretünk, akkor még a legnehezebb helyzetből is lehet új életet építeni.

Ti mit gondoltok? Ti is éreztétek már úgy egy válás után vagy családi konfliktusban, hogy mindenki ellenetek fordul? Hogyan lehet ezt túlélni?