Válás után a menyem mindent elvitt – Most a saját unokáimat sem láthatom

– Nem engedem, hogy elvigye a házat is, meg az autót is! – csattantam fel az asztalnál, miközben a kezem ökölbe szorult. A nappali sarkában Pál, a férjem csak némán nézett rám, szemeiben fáradt aggodalom. A fiam, Gergő, lehajtott fejjel ült mellettem, mintha már rég feladta volna a harcot. A menyem, Dóra, rideg tekintettel állt az ajtóban, karba tett kézzel.

– Nem érdekel, mit gondoltok – mondta Dóra halkan, de annál fenyegetőbben. – A gyerekek velem maradnak, és minden jár nekem, amiért tönkretettétek az életemet.

A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig? Még néhány éve együtt ünnepeltük a karácsonyt, Dóra nevetett az asztalnál, Gergő boldogan ölelte át. Most meg… most meg úgy érzem, mintha mindenki ellenséggé vált volna.

A válásuk hónapok óta húzódott. Dóra ügyvédet fogadott, és minden alkalommal újabb követelésekkel állt elő. Először csak a lakást akarta, aztán az autót is. Végül már azt mondta: ha nem kapja meg mindkettőt, akkor soha többé nem láthatom az unokáimat.

– Anyu, kérlek… – szólt halkan Gergő. – Nem akarom elveszíteni őket.

– Nem te veszted el őket, hanem én! – vágtam vissza dühösen. – Neked legalább jogod van hozzájuk. Nekem semmi sem marad.

Aznap este órákig sírtam Pál vállán. Ő csak simogatta a hátamat, és azt suttogta: „Majd megoldódik.” De én tudtam, hogy nem fog. Dóra eltökélt volt. Másnap ügyvédhez mentünk Gergővel. Próbáltam erős lenni, de amikor az ügyvéd kimondta: „A bíróság általában az anyának ítéli a gyerekeket”, úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna belém.

A tárgyalások alatt Dóra egyre ridegebb lett. Már nem is nézett rám. Az unokáim – Panni és Marci – csak néha integettek felém az iskola előtt, amikor véletlenül összefutottunk. Egyik nap Panni odaszaladt hozzám:

– Mama! Mikor jössz hozzánk megint?

Dóra villámgyorsan odalépett, és elrángatta mellőlem:

– Megmondtam már, hogy nem beszélhetsz vele!

Az emberek bámultak ránk az utcán. Én ott álltam összetörten, és néztem, ahogy az unokám sírva megy el mellettem.

Otthon Pál próbált vigasztalni:

– Talán ha beszélnél Dórával…

– Mit mondjak neki? Hogy bocsássa meg, hogy kiálltam a fiam mellett? Hogy ne büntessen engem azért, mert anyaként próbáltam segíteni?

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Minden reggel abban reménykedtem, hogy talán ma felhívnak az unokáim. De nem hívtak. Egyik nap Gergő jött át hozzánk.

– Anyu… Dóra azt mondta, ha tovább harcolunk a házért és az autóért, soha többé nem engedi, hogy lássátok a gyerekeket.

– És te mit mondtál neki?

– Mit mondhattam volna? Már így is alig engedi, hogy találkozzak velük.

A szívem majd megszakadt. Úgy éreztem, mindenki cserben hagyott. Az egész életemet arra tettem fel, hogy összetartsam a családot – most pedig egyedül maradtam.

Egyik este Pál leült mellém a konyhában.

– Emlékszel még arra a nyárra Balatonon? Amikor Panni először tanult úszni?

Elmosolyodtam.

– Persze… egész nap csak kacagtunk.

– Akkor is voltak nehézségek – mondta halkan Pál –, de együtt megoldottuk őket.

– Ez most más – suttogtam. – Most mintha mindenki ellenem lenne.

Hetek teltek el így. A házat végül Dóra kapta meg, az autót is elvitte. Gergő albérletbe költözött egy panelba Zuglóban. Az unokáimat pedig csak fényképeken láttam Facebookon – ha Dóra épp nem tiltotta le a profilomat.

Egy nap levelet kaptam Pannitól. Titokban írta:

„Drága Mama! Nagyon hiányzol. Remélem, egyszer újra együtt lehetünk.”

A könnyeim potyogtak a papírra. Felhívtam Gergőt.

– Nem bírom tovább – zokogtam bele a telefonba. – Nem akarom elveszíteni őket!

Gergő csak annyit mondott:

– Én sem…

Most itt ülök a nappaliban, nézem a régi családi fotókat. Vajon tényleg ennyit ér egy ház vagy egy autó? Megéri ezért feláldozni mindent? Ha újrakezdhetném… talán másképp csinálnék mindent.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőlem az unokáimat? Vagy örökre elveszítettem őket?