„Unokáim vannak, de az anyjuk miatt nem lehetek velük – Egy nagymama vallomása”

– Nem, Éva néni, most sem jó – mondta a menyem, Dóra, miközben a kapuban állt, karjában a kis Lili, a másik kezével pedig az ajtót tartotta. A hangja hideg volt, mint a novemberi eső, és én már megint ott álltam, mint egy koldus, aki szeretetet kéreget.

A fiam, Gábor, csak lesütötte a szemét. Tudtam, hogy neki is fáj ez az egész, de nem mert ellentmondani Dórának. Az unokáim ott voltak bent a házban, én pedig csak néhány percet szerettem volna velük tölteni. Egy mesét elmondani, egy puszit adni Lilinek vagy játszani egy kicsit Marci kisautóival. De Dóra mindig talált valami kifogást.

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor még minden rendben volt. Vigyáztam a gyerekekre, amikor csak kellett. Dóra visszament dolgozni, én pedig boldogan vállaltam az unokázást. Egyik délután azonban Marci elesett a játszótéren, és felhorzsolta a térdét. Semmi komoly, de Dóra úgy érezte, hogy ez az én hibám. Azóta minden megváltozott.

– Ha jobban figyelt volna rá, nem történik meg! – mondta akkor Dóra Gábornak, de úgy, hogy én is halljam. Próbáltam magyarázkodni: – Dóra, ott voltam mellette, csak egy pillanatra fordultam el…

De ő csak legyintett. Azóta minden alkalommal azt érezteti velem, hogy megbízhatatlan vagyok. És mintha ez nem lenne elég, időnként odaszúrja: – Nekünk nincs pénzünk magánovira vagy bébiszitterre! – mintha én lennék az oka annak, hogy anyagilag nehézségeik vannak.

Pedig én is dolgoztam egész életemben. Nem születtem gazdag családba, mindent magamnak kellett elérnem. Gábort is egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket. Tudom, milyen nehéz lehet most nekik – de miért pont engem hibáztatnak?

A barátnőim azt mondják: – Erzsi, ne hagyd magad! Harcolj az unokáidért! De mit tehetnék? Ha erőltetem a dolgot, csak még jobban elzárkóznak tőlem.

Egyik este Gábor felhívott.
– Anya… beszélhetnénk?
A hangja fáradt volt.
– Persze, Gabi. Mi történt?
– Dóra… szóval… azt mondja, hogy túl sokat szólsz bele a dolgokba. Hogy mindig tanácsokat adsz.
– Csak segíteni akartam…
– Tudom – sóhajtott –, de most mindenki feszült. A munkahelyemen is gondok vannak.

A szívem összeszorult. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akartam? Túl sokszor mondtam el, hogyan csináltam annak idején? Talán tényleg hagynom kellett volna őket a saját útjukon botladozni.

Azóta próbálok visszafogottabb lenni. Nem hívogatom őket naponta. Nem viszek ajándékot minden alkalommal. De úgy érzem, mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól.

Karácsonykor együtt voltunk ugyan, de Dóra végig feszülten figyelte minden mozdulatomat. Amikor Lili odafutott hozzám egy ölelésért, Dóra rögtön közbeszólt:
– Lili, gyere inkább segíteni nekem!

Aztán ott volt az a szombat délután is, amikor Marci születésnapját ünnepeltük. A tortát én sütöttem – ahogy mindig –, de Dóra csak annyit mondott:
– Köszönjük…
Semmi mosoly, semmi melegség.

Azóta csak ritkán hívnak át. Ha mégis megyek, mindig ott van valaki más is: Dóra anyja vagy valamelyik barátnője. Mintha nem bíznának rám egyedül a gyerekeket.

Egyik nap összefutottam a boltban Katival, Dóra anyjával.
– Erzsi, tudod… Dóra nagyon aggódik mostanában. Sok a stressz náluk.
– Tudom – mondtam halkan –, de én csak segíteni szeretnék.
– Talán adj nekik egy kis időt…

De mennyi idő kell még? Az unokáim nőnek fel nélkülem. Lili már alig emlékszik rá, hogy régen mennyit játszottunk együtt. Marci pedig egyre zárkózottabb.

Néha azon kapom magam, hogy órákig ülök a régi fényképek fölött. Nézem Gábort kisgyerekként: ahogy homokozik a játszótéren vagy ahogy először ül biciklire. Akkoriban minden egyszerűbb volt. Akkoriban még hittem abban, hogy a család mindennél fontosabb.

Most viszont úgy érzem magam, mint egy idegen saját életemben. Egy nagymama, akinek ott vannak az unokái – mégis távolabb vannak tőle, mint valaha.

Vajon mit tehettem volna másképp? Tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem? Vagy csak félreértjük egymást? Ti mit tennétek a helyemben?