Túl késő a bánatra: nincs visszaút – Zsófia és családja története

– Zsófi, kérlek, ne csináld ezt! – hallottam a férjem, Gábor hangját, miközben remegő kézzel tartotta a bőröndöt az ajtóban. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az egész lakásban fojtogató csend honolt, csak az eső kopogott az ablakon. A nappali közepén álltam, kezemben egy gyűrött fényképpel, amin Gábor és a húgom, Anna ölelkeztek egy balatoni nyaraláson. A kép hátulján ott volt a dátum: tavaly július. Akkor, amikor azt hittem, minden rendben van.

Nem tudom, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor Gábor egyre később járt haza, és Anna egyre gyakrabban ajánlotta fel, hogy vigyáz a gyerekekre. Vagy amikor hirtelen mindketten eltűntek a családi ebédekről, és mindig ugyanazokat a kifogásokat hozták fel. Én pedig csak mosolyogtam, főztem, mostam rájuk, és próbáltam összetartani mindent. Mert egy családért harcolni kell – ezt tanította anyám is.

Aznap este azonban minden megváltozott. A telefonon érkezett üzenet – egy véletlenül nekem továbbított fotó – mindent leleplezett. Anna volt az első, aki megpróbált magyarázkodni.

– Zsófi, hidd el, nem akartuk, hogy így legyen… – suttogta sírva a konyhában.
– Akkor miért lett így? – kérdeztem tőle rekedten. – Hogy tehetted ezt velem? A saját testvéreddel?
Anna csak lehajtotta a fejét. A könnyei csendben hullottak a konyhakőre.

Gábor sem tudott mit mondani. Csak állt ott, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valami rosszaságon. Próbált mentegetőzni: „Zsófi, ez nem jelent semmit… csak egy hiba volt…”
De én már nem hittem neki. Hogy is hihettem volna?

A következő hetekben minden darabokra hullott körülöttem. A gyerekek – Dóri és Marci – értetlenül néztek rám, amikor Gábor egyik este sem jött haza. Anna pedig eltűnt; anyám szerint vidékre ment „rendet tenni magában”. Én pedig ott maradtam a lakásban a csenddel és a fájdalommal.

A barátnőim próbáltak segíteni. „Zsófi, ne hagyd magad! Menj el fodrászhoz! Találj új hobbit!” – mondogatták. De hogyan lehet újrakezdeni, ha az ember minden reggel ugyanabban az üres ágyban ébred? Hogyan lehet bízni bárkiben is, ha azok árultak el, akikhez a legközelebb álltál?

Egyik este Dóri odabújt hozzám.
– Anya, apa mikor jön haza?
– Nem tudom, kicsim – válaszoltam őszintén.
– És Anna néni?
– Ő sem tudom…
Dóri csak szorosan átölelt. Éreztem, ahogy a kis teste remeg a sírástól.

A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőim suttogtak mögöttem a konyhában: „Szegény Zsófi… hallottad? A férje meg a húga…” Egyik nap főnököm, Tünde félrehívott.
– Ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan! Tudom, most nehéz lehet…
Csak bólintottam. Nem akartam sajnálatot.

Az anyám is próbált segíteni.
– Kislányom, ne hagyd magad! Az élet megy tovább!
De ő sem értette igazán. Ő mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha épp a család az, aki összetöri az embert?

Hetek teltek el így. Egyik este Marci bejött hozzám.
– Anya… te haragszol apára?
– Nem haragszom… csak nagyon szomorú vagyok.
– Én is…
Akkor először sírtam el magam igazán. Nem Gábor vagy Anna miatt – hanem mert láttam, mennyire fáj ez a gyerekeknek is.

Egy vasárnap reggel Anna visszajött. Csak állt az ajtóban egy szatyorral.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Nem akartam beengedni. De végül mégis megtettem.
Leültünk a konyhában. Anna sokáig hallgatott.
– Sajnálom… tényleg sajnálom… Nem tudom megmagyarázni…
– Nem is kell – mondtam neki fáradtan. – Már mindegy.
Anna sírt. Én már nem tudtam sírni.

Gábor soha nem jött vissza igazán. Néha felhívta a gyerekeket, de velem nem beszélt többet. Hallottam róla: új életet kezdett Annával vidéken. Az anyám próbált közvetíteni köztünk, de én már nem akartam hallani róluk.

Azóta eltelt két év. Még mindig egyedül vagyok. Néha úgy érzem, soha nem fog elmúlni ez az üresség. Máskor meg azt gondolom: talán jobb így. Legalább már nem kell hazudnom magamnak.

A gyerekek lassan feldolgozták. Dóri most tizennégy éves; néha dacosan rám csapja az ajtót, máskor meg odabújik hozzám esténként. Marci csendesebb lett; sokat rajzol magának világokat.

Én pedig próbálok újra hinni abban, hogy lehet boldog életet élni akkor is, ha minden darabokra hullott egyszer. Néha elmegyek sétálni a Margitszigetre; nézem az embereket és azon gondolkodom: vajon hányan mosolyognak úgy, hogy közben belül ők is összetörtek?

Most már csak egy kérdés maradt bennem:

Lehet-e valaha újra bízni bárkiben? Vagy örökre magunkban kell keresni azt a biztonságot és szeretetet, amit másoktól reméltünk?