„Tudtam a szeretőidről tíz évig, de boldog feleséget játszottam. Most elmegyek.” – 25 év házasság után kimondtam, amit sosem mertem

– Hova mész ilyen későn, Zoltán? – kérdeztem halkan, miközben a konyha sötétjében álltam, és hallgattam, ahogy a kulcs csörren a zárban. A férjem összerezzent, mintha tolvajt kaptam volna rajta. Aztán csak vállat vont.

– Csak leugrom a benzinkútra cigarettáért – mondta, de már rég leszokott. Ezt mindketten tudtuk.

A szívem összeszorult, ahogy néztem a hátát. Tizenöt éves volt a lányunk, amikor először rájöttem, hogy Zoltánnak valami titka van. Először csak furcsa üzeneteket találtam a telefonján, aztán egy idegen parfüm illatát éreztem a zakóján. Akkor még azt hittem, csak egyszeri botlás. De aztán jöttek az újabb jelek: késő esti „megbeszélések”, hirtelen elnémuló telefonhívások, és az a távolság, ami egyre nőtt köztünk.

Akkoriban még hittem abban, hogy minden házasságban vannak hullámvölgyek. A szüleim is így éltek le ötven évet: csendben tűrve, sosem beszélve arról, ami fáj. Én is ezt tanultam. A gyerekeink miatt maradtam csendben. Nem akartam összetörni a családot, nem akartam, hogy a lányom és a fiam egy széthullott otthonban nőjenek fel.

De minden este, amikor Zoltán későn jött haza, vagy amikor a fürdőszobában sírtam halkan, hogy senki se hallja, egy darabom meghalt. Tíz évig játszottam a boldog feleséget: mosolyogtam a családi ebédeken, szerveztem a karácsonyt, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Még akkor is, amikor tudtam, hogy Zoltán más nőkhöz jár.

Egyik este azonban már nem bírtam tovább. A lányom, Anna hazajött az egyetemről, és látta a vörös szememet.

– Anya, mi baj van? – kérdezte aggódva.

– Semmi kicsim – hazudtam reflexből.

De ő nem hagyta annyiban.

– Tudod, hogy nem kell mindent egyedül cipelned. Ha apa bánt… vagy bármi van… – mondta halkan.

A szívem majdnem megszakadt. Akkor értettem meg igazán: nem csak magamat csapom be ezzel az egész színjátékkal, hanem őket is. Anna és Bence már rég felnőttek. Nem kell tovább hazudnom nekik.

Aznap este leültem Zoltánnal a nappaliban. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.

– Tudod, mit gondolok néha? – kezdtem remegő hangon. – Hogy mennyi mindent elhallgattunk egymás elől az évek alatt.

Zoltán felnézett az újságjából.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy tíz éve tudom, hogy megcsalsz – mondtam ki végül. – Mindig tudtam. Csak nem akartam elhinni.

Először tagadni próbált. Aztán csak ült némán, mint akit leforráztak.

– Miért most mondod el? – kérdezte végül.

– Mert most jött el az idő – feleltem. – Most már nem akarok tovább hazudni magamnak sem. Nem akarok többé boldog feleséget játszani.

A következő napokban minden megváltozott. Zoltán próbált mentegetőzni: „Csak egyszer volt”, „Nem jelentett semmit”, „A család vagy te vagy nekem a legfontosabb”. De én már nem hittem neki. Túl sokszor hallottam ezeket a mondatokat fejben az elmúlt években.

A gyerekeim először megdöbbentek. Anna sírt, Bence dühös volt Zoltánra. De aztán mindketten mellém álltak.

– Anya, te mindig mindent értünk tettél – mondta Anna. – Most tedd meg magadért is.

Az ügyvédhez menni volt talán a legnehezebb lépés. Ott ültem egy idegen irodában Budapesten, és aláírtam a papírokat, amik véget vetettek 25 év házasságnak. Az ujjam remegett a toll alatt. Eszembe jutott az első közös lakásunk Zuglóban, az első karácsonyunk együtt, amikor még hittünk abban, hogy örökké tart majd minden.

A barátaim közül sokan nem értették meg a döntésemet.

– Miért most? Miért nem korábban? – kérdezték.

– Mert most jött el az idő – ismételtem újra és újra.

Azóta eltelt fél év. Egyedül lakom egy kis albérletben Újpesten. Néha magányos vagyok, néha félek attól, hogy mi lesz velem öt vagy tíz év múlva. De minden reggel úgy kelek fel, hogy végre önmagam lehetek. Nem kell többé szerepet játszanom.

A gyerekeim gyakran meglátogatnak. Anna hozza a kedvenc sütimet, Bence segít szerelni a csöpögő csapot. Néha együtt nevetünk azon, milyen ügyetlen vagyok egyedül – de már nem fáj annyira.

Zoltán néha ír üzenetet: „Hiányzol”, „Nem tudom elképzelni az életem nélküled”. De én már nem válaszolok neki.

Sokan azt mondják: „Az idő mindent begyógyít.” Nem tudom, igaz-e ez teljesen. De azt tudom: most először érzem azt, hogy van választásom.

Néha azon gondolkodom: mi lett volna, ha hamarabb lépek? Vajon mennyi boldog évem lehetett volna még? De aztán rájövök: legalább most megtettem magamért valamit.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig érdemes tűrni egy házasságban? Vajon tényleg jobb később lépni, mint soha?