„Tudom, hogy rossz anya voltam” – Amikor a fiam azt mondta: „Nincs anyám”

– Ne gyere közelebb! – kiáltotta rám Dávid, miközben a parkban állt, háttal nekem. A hangja remegett, de nem a hidegtől, hanem attól a haragtól, amit évek óta cipelt magában. Ott álltam, kezemben egy régi fényképpel, amin még együtt mosolygunk, ő háromévesen, én fiatalon, tele reménnyel. Most viszont csak a hátát láttam, és azt a falat, amit közénk emelt az idő és a távolság.

Tudtam, hogy hibáztam. Tudtam, hogy amikor elmentem Németországba dolgozni, hogy pénzt keressek, valamit örökre elveszítettem. Akkor azt hittem, nincs más választásom. A férjem, Gábor, elhagyott minket egy másik nőért. Egyedül maradtam egy kisfiúval és egy rakás számlával. Anyám, Ilona mama mondta: „Menj csak, Éva, majd én vigyázok Dávidra. Te csak hozzál haza pénzt.”

Az első hónapokban minden este sírtam. Hiányzott a fiam illata, a kis keze a kezemben, ahogy együtt mondjuk a versikéket az óvodai ünnepségre. Skype-on beszélgettünk, de Dávid mindig csak annyit mondott: „Mikor jössz haza?” És én mindig azt válaszoltam: „Hamarosan.” De a hamarosan évek lettek.

Ilona mama mindent megtett érte. Elvitte orvoshoz, ha beteg volt, együtt tanultak olvasni, ő készítette el az első iskolatáskáját is. Dávid viszont egyre zárkózottabb lett. Amikor hazajöttem látogatóba, már nem futott hozzám örömmel. Csak állt az ajtóban, és nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel – tele csalódással.

Aztán jött az a nap, amikor először mondta ki: „Nem akarok veled beszélni.” Akkor még azt hittem, majd megenyhül. De nem így lett.

Most itt állok előtte a parkban, évekkel később. Már 18 éves. Magasabb nálam, erősebb is. Próbálom elmondani neki mindazt, amit évek óta magamban hordozok.

– Dávid… – kezdek bele halkan. – Tudom, hogy elrontottam mindent. De akkor úgy éreztem, nincs más választásom.

Felém fordul végre. Az arca kemény, de a szeme sarkában könny csillan.

– Nekem nincs anyám – mondja halkan. – Csak egy nagymamám van.

A szívem összeszorul. Próbálom megérinteni a karját, de ellép tőlem.

– Miért nem maradtál velem? Miért volt fontosabb a pénz? – kérdezi remegő hangon.

– Nem volt fontosabb… csak… féltem attól, hogy nem tudlak felnevelni – suttogom.

– Inkább lettem volna szegény veled! – kiáltja.

A parkban néhányan felénk néznek. Érzem magamon a tekintetüket – ítélkeznek vagy sajnálnak? Nem tudom eldönteni.

– Tudod milyen volt nélküled felnőni? – kérdezi Dávid. – Minden anyák napján csak néztem másokat az iskolában. A többiekhez jöttek az anyukák… nekem csak Ilona mama volt ott.

Leülök egy padra. A kezem remeg. Előveszem a fényképet.

– Nézd csak… emlékszel erre? – mutatom neki.

Egy pillanatra megremeg az arca.

– Ezt mindig magamnál hordtam – mondom. – Minden nap megnéztem.

Dávid nem válaszol. Csak áll ott némán.

– Sajnálom… annyira sajnálom – suttogom újra és újra.

Hosszú csend következik. A madarak csicseregnek, valahol messze gyerekek nevetnek. Mi pedig ott ülünk ebben a fájdalmas csendben.

Végül Dávid megszólal:

– Nem tudom, hogy valaha meg tudok-e bocsátani neked.

Bólintok. Megértem. Nem várok csodát.

Hazafelé menet végig azon gondolkodom: vajon hány magyar anya jár ugyanebben a cipőben? Hányan mennek el külföldre dolgozni abban a reményben, hogy jobb életet teremtenek a gyerekeiknek – miközben közben elveszítik őket?

Otthon leülök az üres konyhában. Ilona mama már idős és beteges. Dávid nem jön haza vacsorára. Egyedül vagyok a gondolataimmal.

„Lehet-e valaha jóvátenni azt, amit elrontottam? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?”

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen anyának? Vagy vannak hibák, amiket sosem lehet helyrehozni?