„Tizenhét évesen anya lettem – és minden megváltozott”

– Hogy képzelted ezt, Dóri? – üvöltött rám anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A bögrém megremegett, a tej kiömlött, de én csak ültem ott, a hasamat simogatva, és próbáltam nem sírni. Azt hittem, ha elég erősen szorítom magamhoz a pocakomat, valahogy megvédhetem magunkat mindentől. – Tizenhét éves vagy! Mit gondolsz, mi lesz ebből?

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem az ablakon át az esőt, ahogy csíkokat húz az üvegen. Kint a szomszéd kutyája ugatott, mintha ő is tudná, hogy most valami nagyon elromlott. Az apám csendben ült a sarokban, a kezét tördelte. Ő sosem volt az a nagy beszélgetős fajta, de most még ő is rám nézett, és azt mondta: – Dóri, ezt nem lehet visszacsinálni.

Aztán elmentem otthonról. Nem volt hova mennem, csak Gáborhoz, aki ugyanúgy félt, mint én. Ő is csak tizennyolc volt. Az anyja sírt, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. – Mi lesz így veletek? – kérdezte újra és újra. Gábor apja csak annyit mondott: – Férfi vagy már, fiam. Oldd meg.

A következő hónapokban minden nap egy harc volt. A suli már nem érdekelt senkit. A tanáraim sajnálkozva néztek rám, mintha már most leírtak volna. A barátaim eltűntek mellőlem – csak egy-két lány maradt, akik titokban irigykedtek rám vagy épp sajnáltak. A hasam nőtt, a félelmem is vele együtt.

A szülés nehéz volt. Anyám végül bejött hozzám a kórházba. Nem szólt semmit, csak fogta a kezemet, miközben ordítottam a fájdalomtól. Amikor megszületett Lili, mindketten sírtunk – de más miatt. Én azért, mert végre itt volt valaki, aki csak az enyém; ő talán azért, mert elvesztett engem.

Az első hónapok otthon Gáborral pokoliak voltak. Egy albérletben laktunk Zuglóban, penészes falak között. Gábor dolgozni járt egy pizzériába, én egész nap Lilit ringattam és próbáltam nem összeomlani. Néha úgy éreztem, megfulladok a magánytól és a felelősségtől.

Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ideges. – Nem bírom tovább ezt! – kiabálta. – Mindenki csak követel tőlem! Te is! A gyerek is! Az anyám is! Én még élni akarok!

Én csak ültem az ágy szélén Lili mellett, és néztem őt. – Én is élni akarok – suttogtam.

Másnap reggel Gábor nem jött haza. Az anyja hívott fel: – Nálunk van. Adj neki időt.

De nekem nem volt időm. Lili sírt, én sírtam vele együtt. Anyám néha áthozott egy-egy fazék levest, de többnyire csak azt mondta: – Te választottad ezt az utat.

Aztán egy nap Gábor visszajött. Bocsánatot kért, de már nem volt ugyanaz köztünk semmi. Próbáltuk újrakezdeni – elmentünk párterápiára is egy családsegítőhöz –, de minden veszekedésnél előjött: „Ha nem lennél terhes…” „Ha nem születtél volna meg…”

A szüleink azt mondták: házasodjunk össze, mert „az úgy illik”. Megtettük – egy kis polgári esküvő volt a kerületi hivatalban, anyám sírt (megint), Gábor apja ivott (megint). De nem lett jobb semmi.

Lili másfél éves volt, amikor kimondtuk: ennyi volt. Gábor elköltözött az anyjához, én pedig visszaköltöztem anyámékhoz Lilivel. A válás gyorsan ment – senki nem akart harcolni semmiért.

Most huszonegy vagyok. Lili már óvodás. Dolgozom egy kis boltban a sarkon; esténként tanulok érettségire készülni. Néha találkozom Gáborral – Lilit szereti, de már más nője van.

A családomban sokan azt mondják: „Elrontottad az életed.” De amikor Lili rám mosolyog reggelente, tudom: valamit mégis jól csináltam.

Mégis gyakran felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg csak ennyi jut nekünk? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol mindenki szerint már vége mindennek? Ti mit gondoltok erről?