Tíz évvel azután, hogy terhesen kidobtak otthonról, most a szüleim könyörögnek a küszöbömön – Mit tennél a helyemben?

– Nem hiszem el, hogy ezt teszitek velem! – ordítottam át a nappalin, miközben anyám remegő kézzel szorította a konyhaasztal szélét. Apám arca vörös volt a dühtől, de a hangja jéghideg maradt.

– Nem fogsz itt maradni, Zsófi. Ez szégyen. Mit fognak szólni a szomszédok? – mondta, és az ajtó felé mutatott.

A hideg novemberi szél azonnal végigfutott a hátamon, ahogy kiléptem a panelház lépcsőházába. A hasam alig látszott még, de belül már mindent felforgatott. Ott álltam egy szatyor ruhával és a telefonommal, amiben csak egyetlen számot mertem felhívni: Gergőt.

Gergő volt az egyetlen kapaszkodóm. Ő is csak húsz éves volt, de amikor meghallotta, mi történt, azonnal azt mondta: „Gyere hozzám, Zsófi. Megoldjuk.” Az anyukája, Ica néni befogadott minket a kis kőbányai lakásukba. Nem volt könnyű: három ember egy szobában, kevés pénz, sok vita. De legalább nem voltam egyedül.

A szüleim azóta sem kerestek. Anyám néha írt egy-egy SMS-t – „Remélem, jól vagy” –, de sosem kérdezte meg, mire lenne szükségem. Apám teljesen eltűnt az életemből. Azt hittem, soha többé nem látom őket.

Aztán megszületett Bence. Gergő dolgozott, én otthon voltam a babával. Néha úgy éreztem, megfulladok a bezártságtól és a magánytól. Ica néni segített, amennyit tudott, de neki is megvolt a maga baja: beteg lett, egyre többet járt orvoshoz.

Az első karácsonyunkat hármasban töltöttük. Gergő vett nekem egy kis ezüstláncot – „Hogy mindig emlékezz rá: erős vagy” –, én pedig sírva fakadtam. Akkor döntöttem el: nem fogom hagyni, hogy az életemet mások döntései irányítsák.

Elkezdtem takarítani járni egy zuglói irodaházba. Hajnalban keltem, Bencét vittem magammal Ica nénihez, aztán rohantam vissza hozzá délután. Gergő közben villanyszerelő lett, egyre többet dolgozott vidéken is. Néha hetekig nem láttuk egymást rendesen.

Aztán jött az első nagy veszekedésünk. Egyik este Gergő későn ért haza, fáradt volt és ingerült.

– Nem bírom már ezt a nyomort! – csattant fel. – Miért kell nekünk így élni? Miért nem segítenek a szüleid?

– Mert kidobtak! – üvöltöttem vissza. – Mert szégyellnek minket!

Bence sírni kezdett a kiságyban. Mindketten elhallgattunk.

Az évek teltek. Lassan összeszedtük magunkat. Gergő kapott egy jó állást egy nagy cégnél, én elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot és bejutottam egy könyvelőirodába. Végre saját albérletünk lett Újpesten – pici, de a miénk.

Bence iskolás lett. Okos fiú volt, mindig mosolygott. Néha eszembe jutott: vajon mit gondolnak róla a nagyszülei? Vajon hiányzom nekik? De sosem kerestek.

Aztán tíz évvel később, egy esős októberi estén csöngettek. Gergő épp Bencével játszott a nappaliban. Kinyitottam az ajtót – és ott álltak ők: anyám és apám.

Anyám arca sápadt volt, apám megtörtnek tűnt. Egy pillanatig egyikünk sem szólt semmit.

– Zsófi… – kezdte anyám halkan –, beszélhetnénk?

– Miért jöttetek? – kérdeztem keményen.

Apám lesütötte a szemét.

– Bajban vagyunk – mondta végül. – Elveszítettem az állásom… Anyád beteg… Nem tudjuk fizetni a lakást…

A szívem egyszerre összeszorult és feldühödött.

– Tíz évig nem kellettem nektek! Most meg segítséget kértek?

Anyám sírni kezdett.

– Hibáztunk… Nagyon sajnáljuk… Nem tudtuk feldolgozni… De most nincs senkink rajtad kívül.

Gergő közben kijött Bencével.

– Ők a nagyszüleid – mondtam halkan Bencének.

A kisfiam csak nézett rájuk nagy szemekkel.

Aznap este órákig beszélgettünk. Anyám elmesélte, mennyire bántotta őt az elmúlt tíz év csendje. Apám bevallotta: félt attól, hogy mindenki őt hibáztatja majd a faluban. Most viszont már mindegy volt minden – csak én számítottam nekik.

Nem tudtam rögtön megbocsátani. Napokig gyötörtem magam: segítsek nekik? Vagy hagyjam őket szenvedni? Gergő azt mondta: „Te döntesz, Zsófi. De ne feledd: te már nem vagy az a lány, akit kidobtak.”

Végül úgy döntöttem: segítek nekik lakást találni és támogatni fogom anyámat az orvoshoz járásban. De azt is kimondtam: soha többé nem engedem meg senkinek, hogy elvegyék tőlem az önbecsülésemet.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Vajon jól döntöttem? Lehet igazán megbocsátani annak, aki egyszer eldobott? Ti mit tennétek a helyemben?