Tíz év után újra felbukkant a fiam apja – Most mit tegyek?

– Anya, ki az a bácsi a kapuban? – kérdezte Ádám, miközben a függöny mögül leskelődött. A szívem kihagyott egy ütemet. Azt hittem, soha többé nem kell szembenéznem ezzel a kérdéssel. Tíz éve nem láttam Gábort, Ádám apját. Tíz éve, hogy egyedül nevelem a fiamat, és most, mintha semmi sem történt volna, ott állt a házunk előtt.

Aznap reggel minden olyan átlagosnak indult. Ádám iskolába készült, én pedig próbáltam összeszedni magam a munkához. Aztán csengettek. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Gábor. Ugyanaz a féloldalas mosoly, ugyanaz a barna kabát, amit még akkor hordott, amikor elment. Csak a szeme volt más: fáradtabb, mélyebb.

– Szia, Zsófi – mondta halkan. – Beszélhetnénk?

A kezem remegett, ahogy megpróbáltam összeszedni magam. Ádám ekkor már ott toporgott mögöttem.

– Ki ez? – kérdezte újra.

– Egy régi ismerős – válaszoltam gyorsan, de a hangom elcsuklott.

Gábor rám nézett, majd Ádámra. Láttam rajta, hogy küzd az érzelmeivel.

– Zsófi, tudom, hogy nincs jogom csak így megjelenni… de szeretném látni a fiamat. Szeretném megismerni őt.

A világ megállt körülöttem. Az elmúlt tíz év minden fájdalma, csalódása és küzdelme egyszerre zúdult rám. Amikor Gábor elment, azt mondta, nem áll készen az apaságra. Egy hétig még próbáltuk menteni a kapcsolatot, de végül egyedül maradtam egy újszülöttel és egy összetört szívvel.

Azóta minden nap azon dolgoztam, hogy Ádámnak mindene meglegyen. Hogy ne érezze hiányát annak az apának, aki sosem volt ott az első lépéseinél, az első szavainál vagy amikor beteg lett. Most pedig itt áll előttem, mintha csak tegnap ment volna el.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

Gábor lesütötte a szemét.

– Hibáztam. Fiatal voltam, gyáva… De most már tudom, mit veszítettem. Szeretném bepótolni az elveszett éveket.

Ádám értetlenül nézett rám. Nem tudta, ki ez az idegen férfi, aki ilyen furcsán viselkedik velünk.

– Anya… mi történik? – suttogta.

Leültünk a nappaliban. Gábor zavartan fészkelődött a kanapén.

– Ádám – kezdtem óvatosan –, szeretném, ha tudnád: ő az édesapád.

A fiam arca elfehéredett. Láttam rajta a döbbenetet és a haragot is.

– Nekem nincs apukám – mondta dacosan. – Te vagy az anyukám és az apukám is!

Gábor szeme megtelt könnyel.

– Tudom, hogy nehéz ezt elfogadni… De szeretnék része lenni az életednek. Ha engeded.

Ádám felpattant és berohant a szobájába. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte.

Ott maradtunk ketten a csendben. Gábor rám nézett.

– Zsófi… kérlek…

– Nem tudom, Gábor – suttogtam. – Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez neki… vagy nekem.

Aznap este órákig ültem Ádám ágya mellett. Próbáltam elmagyarázni neki mindent: hogy néha az emberek hibáznak, hogy néha vissza akarnak térni az életünkbe. De ő csak annyit mondott:

– Nem akarok csalódni benne.

A következő hetekben Gábor többször is próbált találkozni Ádámmal. Először csak messziről figyelte őt az iskola előtt, majd hozott neki egy focilabdát is. Ádám azonban mindig elfordult tőle.

Egy este leült mellém vacsora után.

– Anya… ha tényleg akarja… talán adhatnék neki egy esélyt. De csak ha te is akarod.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre akartam megvédeni őt minden fájdalomtól és megadni neki azt a lehetőséget, amiről mindig is álmodott: hogy legyen apukája.

Végül beleegyeztem egy közös találkozóba egy parkban. Gábor ideges volt, Ádám pedig zárkózott. De amikor Gábor elkezdett mesélni gyerekkori csínytevéseiről és arról, hogyan tanult meg biciklizni a nagypapája udvarán, Ádám arca lassan felengedett.

Azóta eltelt három hónap. Gábor kitartóan próbálja visszaszerezni a fia bizalmát. Néha sikerül neki egy-egy mosolyt kicsalni Ádámból, máskor viszont újra falat húz maga köré a fiam.

Éjszakánként sokszor azon gondolkodom: vajon jól döntöttem-e? Vajon tényleg képes lehet-e Gábor bepótolni azt a tíz évet? És vajon én képes leszek-e megbocsátani neki?

Talán nincs jó vagy rossz válasz erre a helyzetre. Csak remélhetem, hogy Ádám egyszer majd boldog lesz – akár vele, akár nélküle.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott minket?