Tíz év csendes szenvedés: amikor az anyós marad, és az otthon börtönné válik

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Zsuzsa! – csattant fel Bozsó néni hangja a konyhából, miközben én a fürdőszobában próbáltam magamhoz térni egy álmatlan éjszaka után. Mire kiléptem, már ott állt az ajtóban, karba tett kézzel, szúrós tekintettel. – Mire jó ez a lustaság? Mire? – kérdezte, de válaszra sem várt.

Tíz éve élek együtt Mirkóval, a férjemmel, és az anyósommal, Bozsó nénivel ebben a másfél szobás panelban Újpesten. Amikor Mirkóval összeköltöztünk, azt mondta: „Anyám csak addig marad, amíg ki nem fizetjük a lakást. Utána végre kettesben lehetünk.” Akkor még hittem neki. Akkor még hittem magamnak is, hogy kibírom addig. Hogy majd lesz saját életem, saját otthonom, ahol nem kell minden mozdulatomat magyaráznom.

Az első években még voltak közös vacsorák, nevetések, néha még Bozsó néni is mesélt régi történeteket a háborúból vagy arról, hogyan nevelte fel egyedül Mirkót. De ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Bozsó néni mindenbe beleszólt: mit főzök, mikor mosok, hogyan hajtom össze a törölközőt. Mirkó pedig mindig csak annyit mondott: „Tudod, milyen nehéz volt neki egyedül? Légy türelmes.”

Aztán eljött a nap. Tíz év után végre kifizettük az utolsó részletet a lakásra. Aznap este pezsgőt bontottunk. Bozsó néni is ott ült velünk az asztalnál, de amikor Mirkó felvetette: „Na anya, most már tényleg kereshetsz magadnak egy kis albérletet vagy idősotthont”, csak legyintett.

– Hova mennék én innen? Ez az én otthonom is! – mondta sértődötten. – Ti úgyis egész nap dolgoztok, legalább van kire vigyázni a lakásra.

Mirkó csak vállat vont. Én pedig ott ültem a pezsgőspohárral a kezemben, és hirtelen rám tört a felismerés: soha nem leszünk kettesben. Soha nem lesz saját életünk.

Azóta minden nap egyre nehezebb. Az intimitásunk Mirkóval teljesen eltűnt. Ha este közelebb bújnék hozzá az ágyban, mindig hallom Bozsó néni lépteit a folyosón, vagy ahogy halkan köhög a szomszéd szobában. Egy idő után már nem is próbálkoztam. Mirkó is egyre fáradtabb lett, többet dolgozott túlórában, csak hogy minél kevesebbet legyen otthon.

Egyik este, amikor már azt hittem, mindenki alszik, kisírt szemmel ültem a konyhában. Bozsó néni csendben mellém ült.

– Tudom ám, hogy nem szeretsz engem – mondta halkan. – De én sem akartam így élni. Csak… félek egyedül.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen önző vagyok? Vagy csak egyszerűen belefáradtam abba, hogy mindig másokhoz kell alkalmazkodnom?

A barátnőim régóta mondják: „Zsuzsa, állj ki magadért! Költözz el! Keress új életet!” De hova mennék? Egyedül? Negyvenévesen újrakezdeni? És mi lenne Mirkóval? Hiszen ő is csak sodródik ebben az egészben.

Egy vasárnap reggel aztán robbant a bomba. Bozsó néni megtalálta az albérlethirdetéseket a gépemen.

– El akarsz küldeni? – kérdezte könnyes szemmel. – Tíz évig együtt éltünk! Hát ennyit érek neked?

Mirkó csak állt közöttünk tehetetlenül.

– Anya… Zsuzsa is emberből van. Nem bírja már tovább – mondta halkan.

– Akkor menjen ő! – vágta rá Bozsó néni.

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem és azt kérdeztem magamtól: ki vagyok én ebben az egészben? Egy feleség? Egy ápolónő? Egy bérlő a saját lakásomban?

Azóta minden nap egy harc. Próbálok beszélgetni Mirkóval, de ő csak kerülgeti a témát. Bozsó néni pedig mintha még jobban kapaszkodna belénk.

Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek nincs családjuk. Akik szabadon dönthetnek arról, hol és hogyan élnek. De aztán eszembe jutnak azok az esték, amikor még hittünk abban, hogy egyszer minden jobb lesz.

Most itt ülök a sötét konyhában, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

Vajon tényleg megérdemlem ezt az életet? Vagy van még esély arra, hogy egyszer végre én is boldog legyek?

Ti mit tennétek a helyemben?