Testvéri szívesség vagy családi kötelesség? Egy testvérharc története a magyar valóságban

– Gergő, ugye jössz ma is segíteni glettelni? – szólt át a telefonba a bátyám, Zoltán, már kora reggel. A hangja türelmetlen volt, mintha magától értetődő lenne, hogy a hétvégéim az ő lakásának felújításáról szólnak.

A konyhaasztalnál ültem, előttem kihűlt kávé, a gyerekeim még aludtak. A feleségem, Dóri csak rám nézett, és egyetlen pillantásával mindent elmondott: „Meddig hagyod még, hogy ezt csinálja veled?”

– Persze, megyek – feleltem automatikusan, de már a válasz közben is éreztem a gyomromban azt a régi, ismerős szorítást. Hányszor fordult már elő ez? Hányszor mondtam le saját programokat, családi kirándulást vagy egyszerűen csak egy pihenős napot azért, mert Zoli hívott?

Aztán eszembe jutott az a tavalyi tavasz, amikor mi költöztünk új lakásba. Akkor is hívtam Zolit – csak egyszer kértem tőle segítséget. Ő akkor azt mondta: „Sajnálom, Gergő, de dolgoznom kell.” Nem jött el. Nem kérdezte meg utána sem, hogy sikerült-e minden. Mégis, most újra ott álltam, hogy neki segítsek.

Ahogy beértem Zoli paneljába Újpesten, már várt rám. A nappali tele volt festékes vödrökkel, szerszámokkal. Anyánk is ott volt – ő hozta a pogácsát és a kávét. – Jaj, Gergő, olyan jó testvér vagy – mondta mosolyogva –, mindig lehet rád számítani! Zoli csak bólintott, mintha ez természetes lenne.

A nap folyamán egyre nőtt bennem a feszültség. Zoli utasítgatott: „Ne úgy csináld! Inkább így fogd!” Egy pillanatra megálltam.

– Zoli, emlékszel, amikor én költöztem? – kérdeztem halkan.
– Persze. Miért?
– Akkor nem tudtál jönni segíteni.
– Hát dolgoztam! – vágta rá azonnal.
– Értem. Csak… néha jó lenne, ha te is ott lennél nekem – mondtam ki végül.

Zoli arca megfeszült. Anyánk zavartan nézett ránk.
– Most tényleg ezen akarsz vitatkozni? – kérdezte Zoli ingerülten. – Mindig csak a múltat hányod a szememre!
– Nem akarok veszekedni – sóhajtottam. – Csak azt szeretném, ha ez nem lenne mindig egyoldalú.

A csend nyomasztó volt. Anyánk próbált oldani:
– Fiúk, ne veszekedjetek! Egy család vagyunk!

De én már nem tudtam visszanyelni a keserűséget. Egész nap azon gondolkodtam: miért érzem magam bűnösnek azért, mert szeretnék néha nemet mondani? Miért érzem úgy, hogy ha nem segítek Zolinak, akkor rossz testvér vagyok?

Este hazaérve Dóri ölelt át.
– Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam vissza. – Félek attól, hogy ha nemet mondok, elveszítem őt… vagy az egész családot.

Aznap éjjel alig aludtam. Gyerekkorunk jutott eszembe: Zoli mindig erősebb volt nálam, mindig ő döntött mindenben. Én voltam a kisebb testvér, aki alkalmazkodik. Most is ugyanez történik – csak most már felnőttek vagyunk.

Másnap reggel újra csörgött a telefonom. Zoli volt az.
– Gergő, ma is ráérsz?
Vettem egy mély levegőt.
– Ma nem megyek át – mondtam ki végül. – Szeretnék itthon lenni Dórival és a gyerekekkel.
Csend lett a vonalban.
– Jó… ahogy gondolod – felelte végül Zoli hűvösen.

Egész nap azon kattogtam: vajon most haragszik rám? Vajon anyánk mit gondol majd rólam? De amikor este együtt vacsoráztunk Dórival és a gyerekekkel, valami furcsa nyugalmat éreztem. Mintha végre egy kicsit magamért is kiálltam volna.

A következő héten anyánk felhívott.
– Gergő, mi történt köztetek? Zoli panaszkodott…
– Semmi különös, anya. Csak most először nemet mondtam neki.
Anyánk sóhajtott.
– Tudod… apád is mindig mindent magára vállalt. Néha azt kívánom, bárcsak ő is megtanulta volna kimondani: elég.

Letettem a telefont és sokáig ültem csendben. Vajon tényleg ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt család és önmagunk között? Vajon rosszabb testvér lettem attól, hogy végre nemet mondtam?

Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ testvéri szívesség és kihasználás között?