„Tegyetek úgy, mintha nem láttátok volna” – Egy anya titkos felfedezése a lánya régi laptopján

„Ez mi a fene?” – suttogtam magam elé, miközben a régi, nyikorgó laptop képernyőjén egyetlen mappa virított: „Ezt nem mutatom meg anyának”. A szívem hevesen vert, ahogy a kurzorom fölé siklott. Réka, a lányom, már két éve elköltözött, azóta csak ritkán látom. A gépet is ő hagyta itt, amikor végleg elment Pestre. Már rég ki akartam dobni, de valamiért ma este mégis bekapcsoltam. Talán csak nosztalgiából, talán mert hiányzott az a régi idő, amikor még minden este együtt vacsoráztunk.

Nem kerestem semmit. Csak néhány régi fotót akartam lementeni, hátha találok valamit a balatoni nyaralásokról vagy a karácsonyi sütögetésekről. De ez a mappa… Mintha direkt nekem címezte volna. Vajon tényleg nekem szólt? Vagy csak magának írt egy figyelmeztetést? A kezem remegett, miközben rákattintottam.

A mappában először csak néhány dokumentumot láttam: „Napló”, „Versek”, „Levelek”. Aztán képek: Réka barátaival, iskolai rendezvényeken, de volt ott egy-két olyan arc is, akiket sosem láttam. Az egyik képen Réka egy fiúval ölelkezett – nem Gáborral, akit én ismertem, hanem valaki mással. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Vajon mikor készült ez? Miért nem mondta el?

A naplófájlra kattintottam. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de már nem tudtam megállni. Az első bejegyzésnél könny szökött a szemembe:

„Ma megint összevesztünk anyával. Nem érti, miért akarok elmenni Pestre. Sosem érti. Azt hiszi, hogy csak menekülök előle, pedig csak magamat keresem.”

A szavak úgy hasítottak belém, mintha késsel vágtak volna belém. Tényleg ennyire rossz anya voltam? Tényleg nem értettem meg őt soha? Lapozgattam tovább. Egyre több fájdalom, düh és magány áradt a sorokból:

„Szeretném elmondani neki, hogy félek. Hogy néha úgy érzem, nem vagyok elég jó. Hogy Gáborral már rég szakítottunk, de nem merem bevallani neki. Hogy van valaki más… de ő biztosan csalódna bennem.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hányszor mondtam neki, hogy büszke vagyok rá? Hányszor öleltem meg csak úgy? Talán túl ritkán.

A versek között volt egy, ami különösen megragadott:

„Anyám szemében mindig kislány vagyok,
De bennem már viharok tombolnak.
Szeretném elmondani mindent,
De félek: elveszítem azt is, ami még maradt.”

Lehunytam a szemem. Eszembe jutott az utolsó nagy veszekedésünk – amikor Réka bejelentette, hogy felvették az ELTE-re és ő bizony elköltözik. Én pedig csak annyit mondtam: „Majd meglátod, nem lesz ott sem könnyebb.” Akkor azt hittem, ezzel védem őt. Most már tudom: csak magamat védtem attól a fájdalomtól, hogy elengedjem.

A levelek között volt egy nekem címzett – de sosem küldte el:

„Anya,
Sajnálom, hogy mindig csalódást okozok neked. Sajnálom, hogy nem vagyok olyan erős, mint te. De kérlek, próbáld megérteni: nekem is szükségem van arra, hogy hibázhassak. Hogy szerethessek mást is. Hogy ne csak a te álmaidat éljem.”

Ekkor már hangosan zokogtam. A lakás üres volt – csak én és a múlt hibái.

Hirtelen megszólalt a telefonom. Réka hívott.
– Szia anya! Csak gondoltam, rád csörgök… minden rendben?
– Igen… – próbáltam összeszedni magam –, minden rendben.
– Olyan furcsa a hangod…
– Csak hiányzol – mondtam ki végül.
– Te is hiányzol – suttogta ő is.

Hosszú csend következett.
– Réka… – kezdtem halkan –, van valami, amit szeretnél elmondani nekem?
– Anya… – hallottam a bizonytalanságot a hangjában –, annyi minden van… de félek.
– Ne félj tőlem – kérleltem –, bármit elmondhatsz.

A vonal másik végén halk sírás hallatszott.
– Sajnálom, hogy nem voltam őszinte veled – mondta végül –, de néha úgy érzem, ha mindent tudnál rólam… talán már nem szeretnél annyira.
– Mindig szeretni foglak – válaszoltam remegő hangon –, bármi történjen is.

Aznap este sokáig ültem még a sötétben. A laptop képernyője lassan elsötétült előttem. Vajon meddig mehetünk el a szeretet nevében? Hol van az a határ, ahol már túl sokat akarunk tudni egymásról? És vajon tényleg jobb lett volna nem tudni mindezt?

Ti mit tennétek a helyemben? Megnéznétek a mappát? Vagy inkább hagynátok a múltat békében nyugodni?