Tegnap este anyám és az anyósom együtt könyörögtek: Meddig kell még a családi elvárások és a saját lelkem között őrlődnöm?

– Zsófi, kérlek, ne tedd ezt! – Anyám hangja remegett, ahogy az előszobában állt, kabátban, a kezében egy doboz Raffaellóval, mintha az édesség bármit is megoldhatna. Mellette ott állt az anyósom, Ilona néni, aki sosem volt hozzám igazán kedves, de most a könnyeivel küszködött. – Gondolj a gyerekekre! – tette hozzá halkan.

A lakásban fojtogató volt a levegő. A konyhából kiszűrődött a tegnapi vacsora illata, de én csak a szorítást éreztem a mellkasomban. A két asszony összefogott ellenem, mintha én lennék az ellenség, aki szét akarja rombolni mindazt, amit ők annyira fontosnak tartanak: a családot. De ki gondol rám? Ki gondol arra, hogy én már évek óta csak árnyéka vagyok önmagamnak?

– Zsófi, drágám, tudom, hogy nehéz – folytatta anyám. – De minden házasságban vannak hullámvölgyek. Apáddal is voltak vitáink, de sosem adtuk fel. Ez a magyar asszony sorsa: kitartani.

Ilona néni bólintott. – László jó ember. Néha kicsit hirtelen természetű, de szeret téged. Csak mostanában sokat dolgozik…

Elnevettem magam, de inkább volt ez egy keserű felnyögés. – Sokat dolgozik? Vagy inkább sokat iszik? Vagy sokat kiabál? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Tudjátok ti egyáltalán, milyen vele élni?

Anyám arca megkeményedett. – Nem beszélhetsz így az uradról! – sziszegte. – A férfiak ilyenek. Nekünk kell okosnak lenni.

Azt hittem, elsírom magam. Hányszor hallottam ezt gyerekkoromban? Hányszor láttam anyámat némán tűrni apám dühkitöréseit? És most én is ugyanebben a csapdában vergődöm.

A gyerekek csendben ültek a szobájukban. Hallották a feszültséget, érzik már hetek óta. Dóri csak nyolcéves, de már most többet tud a félelemről, mint kellene. Bence pedig visszahúzódott lett, alig beszél velem.

– Nem akarom ezt tovább csinálni – mondtam végül halkan. – Nem akarok minden nap attól félni, mikor jön haza László részegen. Nem akarom látni a gyerekeim szemében azt a rettegést, amit én is annyiszor láttam anyánál.

Ilona néni sírni kezdett. – De hát mit mondunk majd a rokonoknak? Mit mondunk majd a faluban? Hogy elváltatok? Hogy nem tudtad megtartani az uradat?

Anyám is lehajtotta a fejét. – Zsófi… gondolj bele… egyedül két gyerekkel… Hogy fogsz boldogulni? A fizetésedből alig éltek meg most is.

– Inkább legyek szegény és szabad, mint gazdag és rab – mondtam ki végül azt, amit hónapok óta magamban tartogattam.

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.

Anyám végül megszólalt: – Én csak jót akarok neked…

– Tudom – suttogtam –, de nekem most másra van szükségem.

Aznap este nem tudtam aludni. László későn jött haza, büdösen és dühösen. Nem szólt hozzám, csak bevágta maga mögött az ajtót és ledőlt a kanapéra. Én pedig ültem az ágy szélén és néztem magam elé.

Másnap reggel Dóri odabújt hozzám.
– Anya, te sírtál? – kérdezte halkan.
– Nem, kicsim… csak fáradt vagyok.
De tudtam, hogy hazudok neki is, magamnak is.

A munkahelyemen is mindenki csak panaszkodik: az árak az egekben, mindenki túlórázik, mindenki fáradt és ideges. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott:
– Zsófi, olyan sápadt vagy mostanában… baj van otthon?
Ránéztem és majdnem kibuggyant belőlem minden fájdalmam.
– Nem tudom meddig bírom még…
Ági csak megszorította a kezem.

Délután hazafelé menet megálltam egy padon a parkban. Néztem az embereket: fiatal párok kézen fogva sétáltak, idős nénik beszélgettek a kutyájukat sétáltatva. Vajon nekik is ilyen nehéz? Vagy csak én vagyok gyenge?

Este újra ott állt anyám az ajtóban. Most egyedül jött.
– Zsófi… ha tényleg ezt akarod… én segítek neked – mondta halkan.
Ránéztem és láttam rajta: ő is félt valaha. Ő sem mert lépni. Most viszont nekem adja azt az erőt, amit magának sosem tudott megadni.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt.

De vajon tényleg képes vagyok rá? Tényleg jobb lesz így mindenkinek? Vagy csak újabb fájdalmat okozok azoknak, akiket szeretek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni azt, hogy mindenki más boldogságát fontosabbnak tartjuk a sajátunkénál?