Szívem a tenyeremen: Egy magyar nő története az önfeláldozásról és szeretetről a kórházi folyosókon

– Miért kell neked mindig mindent túlzásba vinni, Anna? – csattant fel anyám hangja a nappaliban, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a teásbögre körül.

Nem néztem rá. A tekintetem a konyhaablakon túl, a szürke, februári ég alatt húzódó panelházakra tapadt. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás azt kérdezné: tényleg megteszed? Tényleg odaadod egy idegen gyereknek a vesédet?

– Mert ha nem én, akkor ki? – suttogtam végül, de anyám csak legyintett.

– Nem a te dolgod! Van annak a gyereknek családja! Mi lesz, ha bajod esik? Mi lesz velünk?

A szavak úgy vágtak belém, mint a hideg szél. A családom mindig is féltett, de most először éreztem, hogy nem értik, miért akarom ezt. A férjem, Gábor is csak hallgatott, az asztal másik végén ült, szorongatta a telefonját. A lányom, Zsófi, tizenöt évesen csak annyit mondott: – Anya, én félek.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban azt a pillanatot, amikor először találkoztam Kristóffal. A budapesti kórház gyerekosztályán dolgoztam önkéntesként. Kristóf hatéves volt, nagy barna szemeiben több fájdalom ült, mint amit egy gyereknek valaha is éreznie kellene. Az anyja, Judit minden nap ott ült mellette, arcán remény és kétségbeesés keveredett.

Egyik délután Judit sírva fakadt mellettem a folyosón.
– Már mindenkit megvizsgáltak a családban. Senki sem alkalmas donor… – zokogta.

Akkor döntöttem el. Nem volt hirtelen ötlet; inkább egy csendes felismerés. Megtehetem. Egészséges vagyok. És ha az én vesém segíthet Kristófon…

Másnap jelentkeztem kivizsgálásra. Az orvosok meglepődtek, de támogattak. A családom viszont egyre jobban elzárkózott. Anyám napokig nem beszélt velem. Gábor minden este próbált lebeszélni.
– Anna, mi lesz, ha komplikáció lép fel? Mi lesz Zsófival? Mi lesz velem?

Éreztem a félelmüket. Éreztem a sajátomat is. De valahol mélyen tudtam: ha most visszalépek, sosem bocsátom meg magamnak.

A kivizsgálások heteken át tartottak. Minden vérvétel után egyre biztosabb lettem benne: ezt kell tennem. Egy este Zsófi bejött a szobámba.
– Anya… tényleg muszáj?
– Szeretném, ha büszke lennél rám – mondtam halkan.
– Én már most az vagyok – suttogta.

A műtét napján korán reggel érkeztünk a kórházba. Gábor végig fogta a kezemet, de láttam rajta: retteg. Anyám nem jött el. Zsófi otthon maradt nagymamával.

Az altatóorvos kedvesen mosolygott rám.
– Bátor asszony maga, Anna.

A műtét hosszú volt. Amikor felébredtem, minden porcikám fájt. De amikor Judit bejött a kórterembe, arcán könnyekkel és mosollyal egyszerre, tudtam: megérte.
– Anna… nincs elég szó arra, amit tettél – mondta remegő hangon.

Kristóf állapota gyorsan javult. Néhány hét múlva már mosolyogva rajzolt nekem egy napocskát és egy piros szívet: „Köszönöm, Anna néni!”

Otthon azonban nem múlt el minden nyomtalanul. Anyám még hónapokig neheztelt rám.
– Nem gondoltál ránk! – vágta a fejemhez újra és újra.
Gábor is zárkózottabb lett; mintha valami eltört volna köztünk.
Zsófi viszont minden este odabújt hozzám.
– Anya… te vagy a legbátrabb ember, akit ismerek.

Néha magam is elbizonytalanodtam. Jó döntés volt? Megérte mindent kockára tenni egy idegen gyermekért? De amikor Kristóf nevetését hallottam telefonon keresztül, vagy amikor Judit üzenetet küldött: „Minden nap hálásak vagyunk Önnek”, akkor tudtam: igenis volt értelme.

Most itt ülök a régi konyhaasztalnál, nézem az ablakon túl a tavaszi esőt. A családom lassan megbékélt. Anyám már nem emlegeti fel naponta a döntésemet; Gábor is visszatalált hozzám. Zsófi pedig felnőtt fejjel azt mondja: „Anya, te mutattad meg nekem, mit jelent igazán szeretni.”

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon helyesen cselekedtem? Megérte mindent kockára tenni egy gyermek életéért? Ti mit tettetek volna az én helyemben?