Szilveszteri Dilemma: Amikor a Szeretet és a Saját Vágyak Összecsapnak – Az Éjszaka, Amikor Majdnem Minden Összedőlt

– Miért nem lehet egyszer az, amit én szeretnék? – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem Gábort, aki már a harmadik üveg pezsgőt pakolta a hűtőbe.

– Zsuzsi, ez csak egy buli! – vágta rá, mintha nem értené, mennyire fáj minden szava. – Az egész évben dolgoztunk, végre együtt lehetünk a barátainkkal. Miért baj ez?

A szívem összeszorult. Nem a buli volt a baj. Hanem az, hogy megint nem hallott meg. Megint nem számított, mit érzek. Tavaly is így volt: ő szervezett, én mosolyogtam, aztán hajnalban sírtam a fürdőben, miközben a vendégek hangosan nevettek a nappaliban.

– Nekem most nem erre van szükségem – suttogtam. – Olyan jó lenne csak kettesben lenni. Együtt főzni, filmet nézni, beszélgetni…

Gábor sóhajtott, és úgy nézett rám, mintha egy hisztis gyerek lennék. – Zsuzsi, ne csináld már! Mindenki ezt várja tőlünk. A többiek is kérdezték már, hogy lesz-e buli. Nem mondhatom le.

A hangja kemény volt, de mögötte ott bujkált valami más is: félelem? Bizonytalanság? Vagy csak sima önzés? Nem tudtam eldönteni. Csak azt éreztem, hogy egyre távolabb sodródunk egymástól.

A nappaliban már ott sorakoztak a színes poharak, a konfettik és a szerpentinek. A hűtő tele volt hidegtállal, a sütőben sültek a pogácsák. Minden készen állt egy tökéletes bulira – kivéve engem.

Anyám hangja csengett a fejemben: „Zsuzsikám, egy jó feleség alkalmazkodik.” De vajon meddig? Meddig kell feladnom magam azért, hogy mások boldogok legyenek?

Este hétkor csengettek az első vendégek. Andi és Peti hozták a gyerekeiket is. A lakás pillanatok alatt megtelt nevetéssel, zenével és poharak csilingelésével. Gábor ragyogott: mindenkit üdvözölt, viccelődött, mintha ő lenne az est házigazdája – ami igaz is volt.

Én pedig ott álltam a sarokban egy pohár pezsgővel, és úgy éreztem magam, mint egy statiszta a saját életemben.

Andi odalépett hozzám. – Jól vagy? Olyan csendes vagy ma este.

– Fáradt vagyok – hazudtam mosolyogva.

De Andi nem hagyta annyiban. – Tudod, Zsuzsi, néha muszáj nemet mondani. Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.

A szavai belém martak. Vajon tényleg ennyire gyenge vagyok? Miért nem tudom kimondani Gábornak: elég volt?

Ahogy telt az este, egyre inkább kívülállónak éreztem magam. A gyerekek rohangáltak, a felnőttek hangosan beszélgettek. Gábor egyszer sem jött oda hozzám. Mintha nem is léteznék számára.

Tizenegy körül kimentem az erkélyre. Hideg volt, de legalább csendes. Néztem a város fényeit, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akarom? Egy életet, ahol mindig csak alkalmazkodom? Hol vagyok én ebben az egészben?

Egyszer csak Gábor jelent meg mögöttem.

– Fázol? – kérdezte halkan.

– Nem – feleltem. – Csak gondolkodom.

– Tudom, hogy haragszol rám – mondta végül. – De nekem fontos ez az este…

– És nekem? Nekem mi fontos? – néztem rá könnyes szemmel.

Csend lett köztünk. A távolból hallatszott a tűzijáték első durranása.

– Sajnálom – suttogta végül Gábor. – Nem akartalak megbántani.

– De megtetted – mondtam ki végre azt, amit egész este éreztem.

A könnyeim lefolytak az arcomon. Gábor átölelt, de most először éreztem: ez az ölelés már nem ugyanaz. Valami eltört bennem ezen az éjszakán.

Éjfélkor együtt álltunk a vendégekkel a nappaliban. Mindenki boldogan koccintott, én pedig csak arra tudtam gondolni: vajon hány ilyen estét bírok még ki?

Másnap reggel csend volt a lakásban. Gábor aludt még, én pedig ültem az ablakban és néztem a hóesést.

Vajon tényleg csak ennyi lenne az élet? Feladni magunkat mások kedvéért? Vagy eljön az idő, amikor ki kell mondani: most már én is számítok?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet háttérbe szorítani a saját vágyainkat egy kapcsolatban?